Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

2009.10.21

ANYÁM VITT KI A REPTÉRRE; a kocsi ablakai egész úton letekerve. Phoenixben huszonnégy fok
volt, az ég tökéletes, felhőtlenül kék. Az ujjatlan, fűzős fehér pólómat viseltem − ez volt a
kedvencem. Csak nemrég kaptam, búcsúzáshoz is ezt vettem fel, hogy kedveskedjek
anyámnak. A kapucnis dzsekimet a karomon vittem.
Van egy kisváros az Olimpia-félszigeten, Washington állam északnyugati részén, Forksnak
hívják, és fölötte jóformán mindig felhős az ég. Ebben a jelentéktelen városban többet esik az
eső, mint bárhol másutt az Államokban. Ebből a kisvárosból, ebből a komor, örökös
félhomályból menekült el velem anyám, amikor még csak néhány hónapos voltam. Ebben a
városban kellett töltenem minden nyárból egy teljes hónapot, egészen tizennégy éves
koromig. Akkor viszont végre a sarkamra álltam: én többé be nem teszem a lábamat Forksba!
így az utóbbi három, nyáron Charlie, az apám két hétre Kaliforniába vitt nyaralni.
És most mégis Forksba tartottam − pedig a puszta gondolattól is borsódzott a hátam.
Utáltam Forksot.
Phoenixet viszont szerettem. Szerettem a napsütést és a perzselő hőséget. Szerettem ezt a
nyüzsgő, rohamosan terjeszkedő várost.
− Bella − mondta Anyu (úgy körülbelül ezredszer), mielőtt fölszálltam volna a gépre −,
nem muszáj menned, ha nem akarsz!
Anyámmal rettentően hasonlítunk egymásra, csak éppen neki rövid a haja, és két
nevetőránc húzódik az orrától a szájáig. Ahogy belenéztem gyerekesen tágra nyílt szemébe,
hirtelen rám tört a pánik. Hogy juthatott eszembe, magára hagyni az én csupa szív, kiszámíthatatlan,
kelekótya anyámat? Hogy fog egyedül boldogulni? Igaz, most már itt van neki
Phil, úgyhogy a számlákat alighanem ki tudja fizetni, lesz kaja a hűtőben, benzin a kocsiban,
és lesz kit felhívnia, ha eltéved, de azért mégis...
− De hát én menni akarok! − Sose hazudtam valami ügyesen, de ezt a hazugságot az utóbbi
időben olyan gyakran mondogattam, hogy mostanra már egész hihetően hangzott.
− Mondd meg Charlie-nak, hogy üdvözlöm!
− Megmondom.
− Rövidesen találkozunk! − bizonygatta. − Bármikor hazajöhetsz, amikor kedved tartja!
Csak szólj, ha úgy érzed, szükséged van rám, és én azonnal jövök! − ígérte, de én láttam a
szemében, mekkora áldozat a részéről már a puszta ígéret is.
− Miattam nem kell aggódnod! − vágtam közbe. − Remekül megleszek Charlie-val.
Szeretlek, Anyu!
Egy pillanatra szorosan magához ölelt, aztán hagyta, hogy felszálljak a gépre.
Phoenixtől Seattle-ig négy óra repülővel, aztán át kell szállni egy kis helyi járatra, amivel
egy óra az út Port Angelesig, onnét pedig még egy újabb óra autón, míg az ember Forksba ér.
A repülés egyáltalán nem aggasztott: az egyórás autóút Charlie-val annál inkább...
Charlie tulajdonképpen nagyon klasszul viselkedett. Úgy tűnt, őszintén örül annak, hogy
életemben először viszonylag hosszú ideig nála fogok lakni. Már be is íratott az ottani
középiskolába, és megígérte, hogy segít nekem autót keríteni.
De azért mégis fura lesz Charlie-val − gondoltam.
Egyikünket sem lehet bőbeszédűséggel vádolni, ráadásul fogalmam sincs, miről
társaloghatnánk. Nyilvánvalóan elképesztette a döntésem − akárcsak régen az anyám, én sem
csináltam titkot belőle, mennyire utálom Forksot.
Esett, amikor leszálltunk Port Angelesben. Az esőt tekinthettem volna rossz előjelnek is −
de nem annak tekintettem, csak egyszerűen elkerülhetetlennek. A napsütéstől már Phoenixben
elbúcsúztam.
Charlie a járőrkocsival jött elém. Erre is számítottam. Charlie a forksi jónép számára
egyszerűen csak Swan rendőrfőnök. Nem túl virágos anyagi helyzetem ellenére főleg azért
ragaszkodtam saját autóhoz, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó olyan kocsiban furikázni,
amelyiknek piros-kék villogó van a tetején és mindenki csigalassúsággal kezd araszolni, ha
feltűnik valahol!
Charlie ügyetlenül, fél karral megölelt, amikor lebotorkáltam a gépről, és kis híján hasra
estem a lépcsőn.
− Jó, hogy itt vagy, Bells! − mondta mosolyogva, miközben gépiesen utánam kapott,
nehogy elvágódjak. − Nem sokat változtál. Hogy van Renée?
− Anyu jól van. Én is örülök, hogy itt lehetek veled, Apu! − Szemtől szembe nem
szólíthattam Charlie-nak.
Nem volt sok csomagom. Az arizonai cuccaim nagy része túl lenge Washington államhoz.
Anyámmal felturbóztuk kicsit a ruhatáramat, vettünk pár téli holmit, de még így szegényes
lett a poggyászom: simán elfért a járőrkocsi csomagtartójában.
− Találtam egy pont neked való, jó kis kocsit. És igazán olcsó is − közölte Charlie, amikor
bekapcsoltuk az övet.
− Milyen kocsit? − Ez a „pont neked való” gyanakvóvá tett. Vajon miért nem úgy mondta,
hogy „találtam egy jó kis kocsit”?
− Hát igazából egy furgon, egy Chevy.
− Na és hol szerezted?
− Emlékszel Billy Blackre, aki a La Pushban lakik? − La Push egy kis indián rezervátum a
tengerparton.
− Nem.
− Nyaranta párszor együtt horgászott velünk − próbált segíteni Charlie a memóriámnak.
Így már érthető, miért nem emlékszem. Mindig is jó voltam abban, hogy elsikáljam az
agyamban a fájdalmas és fölösleges emlékeket.
− Most tolószékbe került − folytatta Charlie, amikor nem válaszoltam −, úgyhogy nem
vezethet többé, és fölajánlotta, hogy olcsón eladja nekem a furgonját.
− Hány éves az a kocsi? − Láttam Charlie arcán, hogy azt remélte, ezt a kérdést nem
fogom feszegetni.
− Hát tudod, Billy rengeteget bütykölte... Úgyhogy valójában mindössze pár éves.
Szívből reméltem, nem tart olyan ütődöttnek, hogy beérjem ennyivel.
− Mikor is vette?
− 1984-ben, ha jól emlékszem.
− És újonnan?
− Nem, ami azt illeti, használtan. Azt hiszem, a hatvanas évek elején lehetett új... vagy
legfeljebb az ötvenes évek végén − tette hozzá alázatosan.
− A fenébe is, Apu, én nem igazán értek az autókhoz. Nem fogom tudni megjavítani, ha
elromlik benne valami, és nem lesz pénzem szerelőre...
− Ugyan már, Bella, az a járgány prímán működik. Ma már nem is gyártanak ilyeneket.
A járgány, gondoltam magamban... Úgy látszik, rejlenek benne bizonyos lehetőségek −
legalábbis a beceneve már megvan.
− Azt mondod, olcsó. Mégis, mennyire? − Nem mintha az anyagiakat tekintve módomban
állt volna sokat variálni.
− Hát, szívem, az a helyzet, hogy lényegében már meg is vettem neked... Ajándékba
kapod tőlem, a hazatérésed örömére! − Charlie reménykedve pislogott rám.
Ingyen járgány! Ez igen!
− Igazán nem kellett volna, Apu! Bár tényleg akartam venni magamnak egy kocsit!
− Nem nagy ügy. Csak szeretném, ha jól éreznéd itt magad... − mondta, és közben
mereven maga elé nézett az útra. Charlie-nak mindig is nehezére esett kimutatnia az érzéseit.
Ezt tőle örököltem, így hát én is mereven magam elé bámulva válaszoltam.
− Ez roppant kedves tőled, Apu! Kösz szépen! Tényleg nagyon hálás vagyok... − Azt nem
tettem hozzá, hogy kábé nulla az esélye annak, hogy én jól érezzem magam Forksban. Minek
szenvedjen ő is velem? Különben meg ajándék furgonnak ne nézd a fogát − vagy a motorját.
− Aha, igen. Örülök, hogy örülsz − motyogta, mert zavarba hozta a hálálkodásom.
Váltottunk még néhány szót az időjárásról, megállapítottuk, hogy esik az eső, és ezzel
nagyjából le is tudtuk a társalgást. Ettől kezdve némán bámultunk ki a kocsi ablakán.
A táj persze gyönyörű volt: ezt hiába is tagadnám. Minden zöldben játszott: a fák, a
törzsüket borító moha, a lombsátor, a páfránnyal benőtt talaj. Még a levegő is zölden
szűrődött át a falevelek között.
Túlságosan zöld itt minden − mint valami idegen bolygón.
Végül megérkeztünk Charlie-hoz. Még mindig abban a két hálószobás házban lakott,
amelyet még anyámmal vásároltak a házasságuk korai szakaszában. Másféle szakasza nem is
volt a házasságuknak − csak korai. A soha nem változó ház előtt parkolt az én új −
pontosabban, az én számomra új − furgonom. Fakóvörös autó, nagy, legömbölyített
sárvédővel és kerek reflektorral. Legnagyobb meglepetésemre azonnal beleszerettem. Arról
persze fogalmam sem lehetett, hogyan működik majd, de el tudtam képzelni magamat benne.
Ráadásul az az elpusztíthatatlan fajta, tömör vasjárgány volt, amelyik simán, egyetlen
karcolás nélkül kerül ki a karambolból, miközben a másik kocsi darabokra esik.
− Jaj, Apu, ez csodás! Imádom! Koszi! − A holnapi napom talán mégse lesz annyira
borzalmas, mint hittem. Legalább megúsztam annak eldöntését, hogy vagy kutyagolok az
esőben két mérföldet az iskoláig, vagy belenyugszom, hogy a rendőrfőnök szolgálati
cirkálójával furikázzak.
− Örülök, hogy tetszik! − krákogott Charlie, már megint zavarban.
Elég volt egyszer fordulnom, hogy az összes holmimat behordjam. Az előkertre néző
nyugati hálószobába cuccoltam. Ez volt az én szobám, amióta megszülettem. A hajópadló, a
világoskék falak, a csúcsos mennyezet, a megsárgult csipkefüggönyök az ablakon − mindez
része volt a gyerekkoromnak. A berendezés mindössze annyit változott, hogy Charlie idővel
egy rendes ágyra cserélte a rácsos babaágyat és betett egy íróasztalt, amelyen most egy
használtan vásárolt számítógép terpeszkedett. A modemből vezeték tekergett a legközelebbi
telefoncsatlakozóhoz. Anyám ötlete volt a gép, mondván, hogy így könnyebben tudjuk tartani
a kapcsolatot. De a kisbaba koromból ismerős hintaszék még mindig ott állt a sarokban.
Az emeleti egyetlen apró fürdőszobán meg kellett osztoznunk Charlie-val. Igyekeztem
minél kevesebbet problémázni ezen.
Charlie-ban többek között az a jó, hogy soha nem lábatlankodik feleslegesen az ember
körül. Hagyta, hogy nyugodtan kicsomagoljak és berendezkedjek − na ez az, amire anyám
képtelen lett volna. Jó volt, hogy egyedül lehettem, nem kellett egyfolytában vigyorognom és
elégedett képet vágnom, zavartalanul bambulhattam kifelé az ablakon a szakadó esőbe, és
még egy-két könnycseppet is megengedhettem magamnak. Egy olyan igazi, kiadós síráshoz
egyelőre nem volt hangulatom. Ezt lefekvés utánra tartogattam, amikor majd a másnap reggel
miatt is görcsölhetek.
Legnagyobb rémületemre a Forksi Középiskolának mindössze háromszázötvenhét − most
már háromszázötvennyolc − tanulója volt. Phoenixben csak az alsóbb osztályokba hétszázan
jártak. Az itteniek mind együtt nőttek fel − sőt, már a nagypapáik is az oviból ismerték
egymást. Én leszek köztük az új lány a nagyvárosból, a látványosság, az ötlábú borjú...
Talán ha úgy néznék ki, ahogy az ember egy phoenixi lányt elképzel, akkor a helyzetet
még az előnyömre is fordíthatnám. Csakhogy a külsőm alapján engem sehová nem lehet
besorolni. Barnára sült, sportos és szőke lánynak kéne lennem, aki remekül röplabdázik, vagy
legalább egy pompom-girlnek, hisz ezek a dolgok illenek olyasvalakihez, aki élete java részét
a napsütötte völgyben töltötte.
Ezzel szemben az én bőröm az örökös napsütés ellenére is elefántcsont fehérségű, és a kék
szem, szőke haj sem stimmel. A szemem sötétbarna, a hajam gesztenyeszínű. Mindig is
vékony voltam, de annak is lágy, szóval, nem valami atlétikus. Ráadásul koordinációs
problémáim vannak, a szemem és a kezem nem képes igazán összedolgozni, úgyhogy
bármiféle sporttal próbálkoztam, mindig alaposan beégtem, ön- és közveszélyesnek
bizonyultam.

Amikor elrakosgattam a ruháimat az öreg fenyőfa sublótba, fogtam a neszesszeremet, és
zuhanyozni vonultam a közös fürdőszobába. Miközben összekócolódott, nyirkos hajamat
átkeféltem, az arcomat nézegettem a tükörben. Lehet, hogy a világítás tette, de úgy láttam,
máris sápadtabb, egészségtelenebb színem van, mint Phoenixben. A bőröm akár szépnek is
mondható − nagyon tiszta és áttetszően sima −, de színtelen. Fehér voltam, mint a fal.
Miközben szembenéztem sápadt tükörképemmel, kénytelen voltam beismerni, hogy
hazudtam magamnak. Nem igaz, hogy csak a külsőm miatt nem illek sehová. És ha nem
találtam a helyem egy olyan iskolában, ahová háromezer gyerek járt, milyen esélyem van itt?
Nem könnyen kötök kapcsolatot a kortársaimmal. Igazság szerint egyáltalán senkivel sem.
Anyámhoz például közelebb érzem magam, mint bárkihez ezen a planétán, és mégis, vele se
voltunk igazán soha ugyanazon a hullámhosszon. Néha már arra gondoltam, talán az én
szemem nem is ugyanazokat a dolgokat látja, mint a többi emberé. Lehet, hogy az agyam nem
úgy működik, mint másoké?
De mindegy is, mi az oka. Egyedül az a fontos, ami ebből következik. És a holnapi nap
még csak a kezdet lesz!
Éjszaka sírtam egy sort, aztán abbahagytam, mégsem tudtam elaludni. Az ember azt hinné,
idővel hozzászokik, hogy örökösen hallja az eső és a szél sustorgását a háztetőn, de nem. A
fejemre húztam a kifakult, öreg takarót, és később még a párnát is. De csak éjfél után tudtam
elaludni, amikor az eső elcsendesült.
Reggel az ablakból csak sűrű ködöt láttam, rögvest a klausztrofóbia kerülgetett. Itt soha
nem lehet látni az eget. Mintha egy ketrecbe lennék bezárva.
Charlie-val csendesen megreggeliztünk. Sok szerencsét kívánt az új iskolához.
Megköszöntem, de arra gondoltam, hogy nem a megfelelő személyre pazarolja a
szerencsekívánatait. Engem a szerencse általában nagy ívben elkerül. Charlie indult el
először, a rendőrőrsre − neki az jelentette a feleséget és a családot. Amikor becsukódott
mögötte az ajtó, leültem az öreg, négyszögletű tölgyfaasztal mellé a három össze nem illő
szék egyikére, és körülnéztem a kis konyhában: néztem a sötét fa falburkolatot, a kanárisárga
konyhaszekrényeket és a fehér linóleumpadlót. Semmi nem változott. A konyhaszekrényeket
még anyám festette sárgára tizennyolc évvel ezelőtt, hogy egy kis napsütést csempésszen a
házba. A szomszédos, zsebkendőnyi nappaliban a parányi kandalló fölött egy sor fénykép
függött a falon. Az első Anyu és Charlie esküvői képe volt Las Vegasból, aztán következtünk
mi hárman a kórházban, közvetlenül a születésem után − ezt a képet egy segítőkész ápolónő
csinálta −, aztán az én iskolai képeim hosszú sora, egészen tavalyig. Eléggé lehangoló látvány
volt − el is határoztam, hogy rábeszélem Charlie-t, rakja el őket valahová, amíg itt lakom.
A házban minden arról tanúskodott, hogy Charlie máig sem tudta elfelejteni a mamámat.
Kényelmeden érzés.
Nem akartam túl korán beérni az iskolába, de a házban sem bírtam tovább. Fölvettem a
dzsekimet, mint valami vegyvédelmi köpenyt, és kiléptem az esőbe.
Az eső már csak szemerkélt, így kivételesen nem áztam bőrig, amíg kihalásztam a kulcsot
állandó rejtekhelyéről, az ajtó fölött húzódó ereszcsatornából és bezártam az ajtót. Az új,
vízhatlan csizmám idegesítően cuppogott: hiányzott a talpam alatt nyikorgó kavics
megszokott hangja. Először arra gondoltam, egy darabig még álldogálok és gyönyörködöm a
járgányomban, de aztán mégis sietősre fogtam, hogy mielőbb kikerüljek a körülöttem kavargó
ködös nyirokból, amely még a kapucnim alá is beszivárgott.
A kocsi belseje viszont kellemesen száraz volt. Billy vagy Charlie szemlátomást alaposan
kitakarította, de azért a barna, kárpitozott ülésnek még mindig enyhe dohány-, benzin- és
borsmentaszaga volt. A motor, nagy megkönnyebbülésemre, azonnal beindult, igaz, jó
hangosan, és a továbbiakban is teljes hangerővel dübörgött. De hát egy ilyen vén
csotrogánynak lehet valami szépséghibája... Ráadásul az ősöreg rádió is működött, ezt már
igazán több, mint amit reméltem.
Az iskolát könnyen megtaláltam, pedig még soha nem jártam ott. Mint minden más épület,
ez is ott állt közvetlenül a főút mellett. Első ránézésre senki meg nem mondta volna róla, hogy
iskola. Ha nincs ott a tábla, Forksi Középiskola felirattal, simán elmegyek mellette. Úgy
festett, mint egy gesztenyevörös téglából épített lakópark. Szinte elveszett a rengeteg bokor
meg fa között. Hol van itt, kérem, az állami intézmény-jelleg, nosztalgiáztam. Hol maradnak a
drótkerítések és a fémdetektorok?
Leparkoltam az első épület előtt, amelynek bejárata fölött egy kis táblán ez állt:
TANULMÁNYI IRODA. Az enyémen kívül egyeden kocsit sem láttam, úgyhogy itt nyilván
tilos a parkolás, gondoltam, de azért úgy döntöttem, inkább bemegyek eligazításért, mint hogy
itt körözzek az esőben, mint valami idióta. Kelletlenül szálltam ki a, meleg vezetőfülkéből, és
végigmentem a sötét sövényekkel szegélyezett, kikövezett ösvényen. Mély lélegzetet vettem,
aztán benyitottam.
Odabenn nagyon világos volt, és melegebb, mint reméltem. A szűk kis iroda várórészében
párnázott, összehajtható székek álltak a narancssárgával pöttyözött padlószőnyegen, a falak
teliragasztva hirdetésekkel és oklevelekkel. Egy nagy falióra hangosan ketyegett. Mindenütt
különféle növények zöldelltek nagy műanyag cserepekben, mintha az iroda lakója kevesellné
az odakinn burjánzó vegetációt. A helyiséget kettészelő hosszú pulton töménytelen, iratokkal
teli, élénk színű cetlikkel felcímkézett kosár sorakozott. A pult mögött három íróasztal, az
egyiknél nagydarab, vörös hajú, szemüveges nő ült. Sötétlila pólót viselt, amitől én tüstént
túlöltözöttnek éreztem magam.
A vörös hajú nő felnézett:
− Segíthetek valamiben?
− Isabella Swan vagyok − közöltem vele, és a nő szeme felvillant: nyilván tudta, hogy ki
vagyok. Kétségkívül vártak már, és alaposan ki is tárgyaltak. A rendőrfőnök csapodár
exfeleségének a lánya hazatér a szülővárosába...
− Ó, hát persze! − mondta a nő. Turkálni kezdett az íróasztalán tornyosuló, ingatag
irathalom közt, míg csak meg nem találta, amit keresett. − Tessék, itt az órarended meg az
iskola térképe!
Azzal leterített néhány papírlapot elém a pultra, és mutogatni kezdett.
Sorra vette az óráimat, berajzolta a térképre, milyen útvonalon közelíthetem meg a
leggyorsabban az egyes osztálytermeket, és adott egy papírt, hogy írassam alá az összes
tanárral, és hozzam vissza neki a nap végén. Rám mosolygott, és akárcsak Charlie, ő is
közölte, reméli, hogy jól érzem majd magam itt Forksban. Visszamosolyogtam, olyan
meggyőzően, ahogy csak bírtam.
A járgányomhoz érve láttam, hogy lassanként a többi diák is szállingózik. Besoroltam a
többi kocsi közé, és megkerültem az iskolaépületet. Örömmel láttam, hogy a legtöbb autó
még az enyémnél is öregebb, sehol egyeden elegáns autócsoda. Otthon, Phoenixben a
Paradise Valley-negyedben laktunk, az olcsóbb bérháztömbök egyikében, mégis mindennapos
látványnak számított, hogy pár vadiúj Mercedes vagy Porsche áll a diákoknak fenntartott
parkolóban. Itt a legdrágább kocsi egy csillogó Volvo volt, ki is rítt a többi közül. De azért az
első szabad helyre beparkoltam, nehogy a motordübörgéssel fölhívjam magamra a figyelmet.
Áttanulmányoztam a térképet, próbáltam megjegyezni az útvonalakat, mert nem akartam
egész nap térképpel a kezemben kóvályogni. Minden holmimat belegyömöszöltem a
táskámba, a vállamra vetettem a szíját, és nagy levegőt vettem. Fog ez menni, hazudtam
magamnak minden meggyőződés nélkül. Végtére is nem fognak megenni... Kifújtam a
levegőt, és kiszálltam a kocsiból.
Az arcomba húzott kapucnival elvegyültem a járdán nyüzsgő tizenéves diákok között.
Megkönnyebbülten láttam, hogy az én egyszerű, fekete dzsekim csöppet sem üt el a
többiekétől.
Megkerültem a menza épületét, és kiszúrtam a hármas számú épületet. A keleti sarkán egy
fehér négyszögbe nagy, fekete 3-ast pingáltak. Az ajtó felé közeledve éreztem, hogy kezdem
kapkodva szedni a levegőt. Megpróbáltam visszatartani a lélegzetemet, miközben két uniszex
esőköpeny nyomában beléptem az ajtón.
Az osztályterem nem volt valami nagy. Az előttem haladó két diák megállt, hogy
fölakassza a kabátját a falon sorakozó fogasok egyikére. Követtem a példájukat. Mind a kettő
lány volt. Az egyik egy porcelánfehér arcú szőke, a másik is sápatag, de világosbarna hajú.
Legalább a bőröm színe nem lesz feltűnő.
Odavittem az aláírandó cédulámat a tanárnak, egy magas, kopaszodó férfinak, egy
bizonyos Mr. Masonnak. Legalábbis ez a név állt az íróasztalán elhelyezett névtáblán. Amikor
meglátta a nevemet, rám bámult − ez nem sok jót ígért a jövőre nézve −, én pedig
természetesen pipacsvörös lettem. De legalább rögtön hátraküldött egy üres padba, anélkül,
hogy bemutatott volna a többieknek, így, hogy leghátul ültem, új osztálytársaim nem
egykönnyen tudtak megbámulni, de azért megoldották valahogy. Én makacsul az
olvasmánylistára szegeztem a tekintetemet, amit a tanártól kaptam. A szokásos lista volt, csak
a legalapvetőbb szerzők szerepeltek rajta: Bronte, Shakespeare, Chaucer. Már mindet
olvastam. Ez megnyugtató volt... és unalmas. Azon töprengtem, vajon Anyu hajlandó lesz-e
elküldeni nekem a régi dolgozataimmal teli dossziét, vagy kijelenti, hogy ez csalás lenne...
Gondolatban a legváltozatosabb érvekkel próbáltam meggyőzni anyámat, miközben a tanár
vontatott orrhangján tovább magyarázott.
Amikor megszólalt a csengő zümmögő hangja, a szomszédos padsorból odahajolt hozzám
egy nyurga srác − pattanásos bőre volt, és olajosan fénylő haja −, és megszólított:
− Te Isabella Swan vagy, ugye? − Úgy festett, mint valami buzgó kiscserkész, aki tagja a
sakk-körnek, és „ahol tud, segít”.
− Bella − helyesbítettem. Mire hárompadnyi sugarú körben mindenki felém fordult.
− Hol lesz a következő órád? − kérdezte a fekete hajú kiscserkész. Elő kellett kotornom a
táskámból az órarendemet.
− Ohm... Állampolgári ismeretek, Jeffersonnal, a hatos épületben.
Bármerre néztem, kíváncsi szemek néztek vissza rám.
− Nekem a négyesbe kell mennem, úgyhogy megmutathatom neked az utat... − Mondom,
hogy kiscserkész. − Ericnek hívnak − tette hozzá.
Óvatosan elmosolyodtam.
− Koszi, Eric!
Fölvettük a dzsekinket és nekivágtunk az esőnek, merthogy időközben szakadni kezdett.
Néhányan a nyomunkba szegődtek és szorosan mögöttünk lépkedtek − le mertem volna
fogadni, hogy csak hallgatózni akartak. Vagy rajtam tört ki a paranoia, gondoltam.
− Hát ez itt egy kicsit más, mint Phoenix, mi? − kérdezte a srác.
− Nagyon.
− Ott nem esik ennyit, igaz?
− Úgy háromszor-négyszer egy évben.
− Tyűha, el sem tudom képzelni, az milyen lehet − morfondírozott.
− Száraz − világosítottam fel.
− Azzal együtt, nem vagy valami nagyon lesülve...
− Anyám félig albínó − közöltem.
Aggodalmasan fürkészte az arcomat, és én felsóhajtottam. Úgy látszik, a túl sok eső
kedvezőtlenül hat a humorérzékre. Még eltöltök itt pár hónapot, és én is tök süket leszek az
iróniára...
Megkerültük a menzát, és már ott is voltunk a déli épületszárnynál, a tornaterem mellett.
Eric egészen az ajtóig kísért, bár a bejárat fölött világosan látható volt a nagy hatos.
− Hát akkor sok szerencsét! − mondta, amikor a kezemet a kilincsre tettem. − Talán lesz
más közös óránk is... − tette hozzá reménykedve.
Halványan rámosolyogtam, és beléptem.
A délelőtt további része nagyjából ugyanígy telt. Csak a matekórán parancsolt rám a tanár,
Mr. Varner − akit már csak a tantárgya miatt is utáltam volna −, hogy álljak ki az osztály elé,
és mutatkozzam be. Én persze dadogtam, elpirultam, és elbotlottam a saját lábamban,
miközben a helyemre mentem.
A második után már minden órán találtam néhány ismerős arcot. Mindenütt akadt valaki,
aki bátrabb volt a többieknél, és bemutatkozott, majd megkérdezte, hogy tetszik Forks.
Megpróbáltam diplomatikusan válaszolni, de többnyire folyékonyan hazudtam. De legalább
egyszer sem volt szükségem a térképre.
A matekon és a spanyolon ugyanaz a lány ült mellettem, és délben, amikor elindultam a
menzára, csatlakozott hozzám. Apró termetű lány volt, még az én 165 centimhez képest is, de
fékezhetedenül göndörödő, sötét haja eltüntette a különbség jó részét. A nevére nem
emlékeztem, úgyhogy csak mosolyogtam és bólogattam, miközben a tanárokról és az órákról
fecsegett. Meg sem próbáltam követni, miről beszél.
Egy zsúfolt asztal egyik végében ültünk le, a barátai mellé, akiket mind be is mutatott
nekem, bár én azonnal elfelejtettem a nevüket, amint kimondták. Úgy láttam, a barátainak
roppantul imponál, hogy meg mert szólítani. Eric, az a fiú, akit az angolóráról ismertem,
odaintegetett nekem a terem másik végéből.
Itt az ebédlőben, miközben hét kíváncsi idegennel próbáltam társalogni, itt pillantottam
meg őket először.
A sarokban ültek, a lehető legmesszebb tőlem, a hosszú helyiség túlsó végében. Öten
voltak. Beszélgettek, de enni nem ettek egy falatot sem, pedig mindegyikük előtt ott volt a
tálca az érintetlen ennivalóval. Ők nem bámultak úgy meg, mint a többi diák, így nyugodtan
szemügyre vehettem őket, nem kellett attól félnem, hogy a szemem egy másik, feltűnően
kíváncsi szempárba ütközik. De nem ezért figyeltem fel rájuk.
Voltaképpen egy csöppet sem hasonlítottak egymáshoz. A három fiú közül az egyik
nagydarab volt, izmos, mint egy súlyemelő, a haja sötét és göndör. A másik magasabb és
soványabb, de azért ő is izmos, a haja mézszőke. A harmadik vékonyabb és nyúlánkabb volt
náluk, kócos haja bronzvörös. Fiatalabbnak tűnt, mint a másik kettő, akikről nem gondoltam
volna, hogy középiskolás diákok, inkább tűntek főiskolásoknak vagy éppen tanárnak.
A két lány meg nem is különbözhetett volna jobban. A magasabbik szoborszépségű volt,
olyan csodálatos alakkal, amilyet a legújabb fürdőruha trendet bemutató Sportmagazin
címlapján lehet látni. Az effajta szépségnek elég belépnie egy szobába ahhoz, hogy minden
lánynak porba hulljon az önbizalma. Aranyszőke haja lágy hullámokban omlott le a háta
közepéig. Az alacsonyabb lányban volt valami koboldszerű: rendkívül vékony volt, az
arcvonásai finomak. Hollófekete haja rövidre nyírt tincsekben meredezett szanaszét.
És mégis, annyira hasonlítottak egymásra! Mindegyikük arca krétafehér. Nem volt náluk
sápadtabb diák ebben a naptalan városban. Sápadtabbak voltak, mint én, az albínó. És
mindegyiküknek sötét szeme volt, hiába különbözött a hajuk színe. Szemük alatt sötét karikák
− lilás, véraláfutás-színű karikák. Mintha álmatlanságban szenvednének, vagy éppen
felgyógyulóban lennének egy kiadós orrtörésből. Ámbár az orruk, akárcsak minden
arcvonásuk, egyenes volt, határozott vonalú és tökéletes.
De nem ezért nem bírtam levenni róluk a szememet.
Hanem azért, mert az arcuk, egymástól annyira különböző és mégis annyira hasonló arcuk
elképesztően, embertelenül gyönyörű volt. Sose hittem volna, hogy ilyen arcok léteznek a
valóságban is, nemcsak valami csillogó-villogó divatmagazin oldalain. Vagy talán az
angyaloknak lehet ilyen arcuk valamelyik régi festő képein.
Nehéz lett volna megmondani, melyikük a legszebb − talán a fantasztikus, szőke lány,
vagy a bronzvörös hajú fiú...
Úgy láttam, mindnyájan maguk elé merednek − nem néztek sem egymásra, sem a többi
diákra, sem semmi egyébre. Miközben néztem őket, az alacsony lány fölállt, fogta a tálcáját −
rajta egy bontatlan dobozos üdítő és egy érintetlen alma −, fürgén és kecsesen megindult, mint
egy manöken a kifutón. Én meg csak néztem álmélkodva, amint ruganyos, táncos léptekkel a
kisablakig sétál, belöki rajta a tálcát, aztán hihetetlen gyorsan kicsusszan a hátsó ajtón.
Villámgyorsan visszafordultam a másik négy felé, akik csak ültek ott tovább, mintha mi sem
történt volna.
− Hát ezek meg kicsodák? − kérdeztem a lánytól, akivel együtt jártunk spanyolra, bár a
nevére nem emlékeztem.
Fölemelkedett, hogy lássa, kikről beszélek − bár szerintem a hangsúlyomból már kitalálta
−, amikor az egyik fiú − az, amelyik vékonyabb, kisfiúsabb és valószínűleg fiatalabb volt a
másik kettőnél − hirtelen odanézett. A fiú egy másodperc töredékéig a szomszédomat nézte,
aztán sötét szeme megrebbent, és a pillantása találkozott az enyémmel.
Gyorsan elfordította a tekintetét. Gyorsabban, mint ahogy nekem sikerült, bár én
zavaromban azonnal lesütöttem a szememet. Abban a villanásnyi időben, amíg rajtunk időzött
a tekintete, az arca teljesen közömbös volt − mintha a nevén szólította volna valaki, ő pedig
önkéntelenül felkapja a fejét, pedig már előre eldöntötte, hogy nem felel a hívásra.
A szomszédom kuncogni kezdett zavarában, és ő is az asztalra szegezte a pillantását,
akárcsak én.
− Azok ott Edward és Emmett Cullen, meg Rosalie és Jasper Halé. Aki az előbb kiment,
az Alice Cullen volt. Mindnyájan együtt laknak Dr. Cullennel és a feleségével − mondta
suttogva.
Újra a szépséges fiúra pillantottam: most a tálcáját fixírozta, miközben hosszú, sápadt
ujjaival darabokra tépkedett egy kiflit. A szája nagyon gyorsan mozgott, bár jóformán szét
sem nyitotta tökéletes ajkait. A másik három még mindig a semmibe meredt, én mégis biztos
voltam benne, hogy a bronzhajú fiú hozzájuk beszél, csak nagyon halkan.
Micsoda ódivatú neve van mindegyiknek, gondoltam. A nagyszüleink idejében voltak
divatban... De talán itt még mindig divatosak − afféle kisvárosi nevek lennének? Végre
eszembe jutott, hogy is hívják a mellettem ülő lányt: Jessicának. Hát neki például teljesen
hétköznapi neve van. Otthon is két Jessica volt az osztályunkban.
− Nagyon... nagyon jól néznek ki − nyögtem ki nagy nehezen, tudván, hogy ez a leírás
jócskán elmarad a valóságtól.
− Aha! − helyeselt Jessica, és újra felkuncogott. − De mind egymással járnak, már úgy
értem, Emmett Roselie-val és Jasper Alice-szel. És együtt is laknak! − Jessica hangján
érződött, mennyire felháborítja és megbotránkoztatja prűd kisvárosi lelkét ez a helyzet. Bár,
őszintén szólva, ezen még Phoenixben is jót csámcsogtak volna a pletykafészkek.
− Melyik a két Cullen? − kérdeztem. − Nem tűnnek rokonoknak...
− Oh, mert nem is azok. Dr. Cullen igazából még nagyon fiatal, legfeljebb harmincéves,
vagy talán még annyi sincs. Az összes gyereket adoptálták. A Hale-lány meg a fiú tényleg
testvérek, sőt ikrek − a két szőke −, de őket is örökbe fogadták.
− Nem túl idősek az örökbefogadáshoz?
− Most már igen. Jasper és Rosalie tizennyolc körül lehetnek, de Mrs. Cullen neveli őket
nyolcéves koruk óta. A nagynénjük vagy valami ilyesmi.
− Hát ez igazán rendes tőlük... hogy így gondoskodnak egy csomó gyerekről, amikor még
ők maguk is olyan fiatalok, meg minden.
− Hát gondolom, igen ... − ismerte be Jessica kelletlenül. Az volt a benyomásom, hogy
valami okból nem kedveli a doktort és a feleségét. A fogadott gyerekek felé vetett pillantásból
ítélve, ez az ok alighanem a féltékenység lehetett. − Bár azt hiszem, Mrs. Cullennek nem lehet
saját gyereke − tette hozzá, mintha ez sokat levonna az érdemeiből.
Miközben Jessicával beszélgettem, a pillantásom önkéntelenül vissza-visszatért ahhoz az
asztalhoz, ahol ez a furcsa család ült. Továbbra is a falat bámulták, és nem ettek egy falatot
sem.
− Mindig Forksban laktak? − kérdeztem. Alig hinném, gondoltam, különben biztosan
feltűntek volna nekem valamelyik nyáron.
− Nem − felelte Jessica olyan hangsúllyal, mintha ezzel még a magamfajta Phoenixből
szalajtott jöttmentnek is tisztában kéne lennie. − Két éve költöztek le ide valahonnét
Alaszkából.
Elöntött az együttérzés és a megkönnyebbülés. Sajnáltam Cullenéket, mert hiába olyan
gyönyörűek, mégiscsak kívülállók, szemlátomást nem fogadták be őket. De meg is
könnyebbültem, hogy nem én vagyok itt az egyeden messziről jött ember, sőt a legérdekesebb
sem, semmilyen szempontból.
Ahogy újra szemügyre vettem őket, az egyik Cullen, a legfiatalabb, fölnézett, és a tekintete
találkozott az enyémmel. Az arca ezúttal leplezetlen kíváncsiságról árulkodott. Gyorsan
elkaptam róla a szememet, de annyit még így is észrevettem, hogy mintha csalódást okoztam
volna neki.
− A vörösesbarna hajú fiú, az melyik a három közül? − A szemem sarkából jól láttam,
hogy még mindig engem néz. Igaz, nem bámult olyan meredten, mint a többi diák, viszont
mintha kissé ingerült és türelmetlen lett volna a pillantása. Újra lesütöttem a szemem.
− Edward. Fantasztikusan néz ki, persze, de ne vesztegesd rá az idődet! Nem randizik
senkivel! Úgy látszik, nincs itt olyan lány, aki megfelelne neki! − fanyalgott Jessica.
Tiszta ügy, savanyú a szőlő − gondoltam magamban. − Vajon mennyi ideje lehet, hogy
Jessica hiába próbálkozott nála?
Az ajkamba haraptam, hogy elrejtsem a mosolyom. Aztán újra a bronzhajúra pillantottam.
Most nem nézett felém, de abból a kevésből, amit láttam az arcából, úgy tűnt, mintha ő is
mosolyogna.
Néhány perccel később mind a négyen felálltak az asztaltól. Feltűnően kecsesen mozogtak
− még a nagydarab, izmos srác is. Nyugtalanító látvány volt. Az Edward nevű srác nem nézett
többé rám.
Jóval tovább üldögéltem az ebédlőben Jessicával és a barátaival, mint ha egyedül
ebédeltem volna. Hirtelen észbe kaptam: ha nem sietek, el fogok késni a következő órámról,
méghozzá mindjárt az első napon! Szerencsére az egyik új ismerősömnek − tapintatosan
emlékeztetett rá, hogy Angélának hívják − szintén biológia volt a következő órája. Némán
igyekeztünk egymás mellett az osztályterem felé. Úgy látszott, ő is elég gátlásos.
Amikor beléptünk a terembe, Angela leült a helyére − pontosan ilyen táblával ellátott
asztalok voltak a laborban a phoenixi iskolámban is. Angélának már volt szomszédja. Sőt,
ami azt illeti, az összes asztalnál párban ültek már, kivéve egyetlenegyet. A középső
padsorban megláttam Edward Cullent − megismertem a furcsa, bronzvörös hajáról −,
őmellette volt az egyeden üres hely.
Miközben végigmentem a két padsor között, hogy bemutatkozzam a tanárnak, és
aláírassam vele a cédulámat, lopva Edward Cullenre sandítottam. Amikor elmentem mellette,
hirtelen megmerevedett ültében. Megint összeakadt a tekintetünk, és a lehető legfurcsább
arckifejezéssel nézett rám: szinte sütött róla a düh.
Gyorsan, döbbenten elfordultam, éreztem, hogy megint elpirulok. Közben megbotlottam
egy padlón heverő könyvben, és ha nem kapaszkodom meg az egyik asztalban, hasra
vágódok. A padban ülő lány hangosan kuncogott.
Így közelről megállapíthattam, hogy a Cullen fiú szeme fekete − mint az éjszaka!
Mr. Banner aláírta a cédulámat, a kezembe nyomott egy könyvet és nem forszírozta a
bemutatkozósdit. Láttam, jól kijövünk majd egymással. Persze nem volt más választása,
odaküldött arra az egyeden üres helyre, ott a terem közepén. Odamentem, és lesütött szemmel
ültem Edward Cullen mellé. Megrémített, hogy olyan ellenségesen nézett rám.
Kiraktam a könyvet magam elé. Nem néztem föl, de a szemem sarkából láttam, hogy
megváltozik a tartása. Elhúzódott tőlem, kicsúszott a pad legszélére, és elhajolt, mintha
valami kellemetlen szagot érezne. Feltűnés nélkül megszagoltam a hajamat. Eperillata volt, a
kedvenc samponomtól. Csak nem ezt találja kellemetlennek? Előrehúztam a hajamat, a jobb
vállamra, mintegy függönyt alkotva kettőnk között, és megpróbáltam a tanárra figyelni.
Sajnos a sejtanatómiát vettük éppen, amit már tanultam Phoenix-ben. De azért buzgón
jegyzeteltem, addig se kellett felnéznem.
Nem tudtam megállni, hogy időnként oda ne sandítsak a mellettem ülő, különös alakra. Az
egész biológiaóra alatt egyeden pillanatra sem lazított a tartásán, végig ugyanolyan feszesen
ült a szék szélén, a lehető legmesszebbre húzódva tőlem. Láttam, hogy a bal térdén nyugvó
kezét ökölbe szorítja, olyan erővel, hogy az inak tisztán kirajzolódtak a sápadt bőre alatt.
Egyeden pillanatra sem engedett a merevsége. Fehér ingének hosszú ujját feltűrte a
könyökéig, világos bőre alatt az alkarja meglepően kemény és izmos volt. Korántsem tűnt már
olyan törékenynek, mint nagydarab bátyja mellett.
Ez az óra mintha sokkal tovább tartott volna a többinél. Hogy azért-e, mert végre a
végéhez közeledett a nap, vagy azért, mert egyfolytában arra vártam, mikor lazul már el a
padtársam ökölbe szorított keze? Ő továbbra is mozdulatlanul ült, sőt, mintha nem is
lélegezne. Vajon mi baja lehet? Vagy mindig így viselkedik? Talán igazságtalan voltam az
ebédnél Jessicával, amikor azt hittem, a csalódottság beszél belőle... Lehet, hogy nem is
sértett hiúságból mondta, amit mondott?
Edward Cullen dühe nem nekem szól, döntöttem el. Hiszen nem is ismerjük egymást.
Megint ránéztem, de rögtön meg is bántam. Megint abba a dühtől izzó pillantásba
ütköztem, fekete szeme teli undorral és ellenszenvvel. Összerezzentem, még messzebbre
húzódtam tőle, és egészen odalapultam a székemhez, miközben átfutott az agyamon a
mondás: „Ha a pillantásával ölni tudna...”
Abban a pillanatban kicsengettek. A hangos csengőszóra majd' kiestem a padból, Edward
Cullen pedig már ki is csusszant az asztal mögül. Könnyedén fölállt − sokkal magasabb volt,
mint hittem − hátat fordított nekem, és előbb kint volt az ajtón, minthogy bárki más
megmoccanhatott volna.
Kővé dermedve, tátott szájjal bámultam utána. Hogy lehet ilyen undok? Ez nem igazság.
Lassan összeszedegettem a holmimat, és közben megpróbáltam elfojtani a dühömet, mert attól
féltem, elsírom magam. Úgy tűnik, valami rejtélyes okból az indulataim a
könnycsatornáimmal állnak összeköttetésben. Ha dühös vagyok, rendszerint sírva fakadok,
ami elég megalázó.
− Te Isabella Swan vagy, ugye? − kérdezte egy hang.
Fölnéztem, és egy csinos arcú, takarosan égnek meredő tincsekbe zselézett hajú fiú
mosolygott rám. No lám, szerinte nincs kellemetlen szagom.
− Bella − javítottam ki mosolyogva.
− Engem Mike-nak hívnak.
− Szia, Mike!
− Segítsek megkeresni, hol lesz a következő órád?
− Az a helyzet, hogy tornaórám lesz. Azt hiszem, megtalálom a tornatermet.
− Nekem is tesim lesz! − közölte Mike, mint valami örömteli meglepetést, bár ez aligha
nevezhető fantasztikus véletlennek egy ilyen kicsi iskolában.
Kettesben indultunk a tornaterembe. Mike nem volt éppenséggel szófukar − egész idő alatt
be nem állt a szája, s ezzel megkönnyítette a helyzetemet. Ö Kaliforniában élt tízéves koráig,
közölte, szóval nagyon is el tudja képzelni, mennyire hiányozhat itt nekem a napsütés.
Kiderült, hogy angolra is együtt járunk. Ő volt a legkedvesebb az aznap szerzett, új
ismerőseim közül.
De amikor beléptünk a tornaterembe, azt kérdezte:
− Hát Edward Cullennel mit műveltél? Megszúrtad egy gombostűvel, vagy mi? Még sose
láttam ilyen morcosnak!
Megborzongtam. Szóval nemcsak én vettem észre... És ezek szerint Edward Cullen máskor
egyáltalán nem így viselkedik. Úgy döntöttem, adom a hülyét.
− Arra a fiúra gondolsz, aki mellettem ült biológián? − kérdeztem.
− Aha − felelte. − Úgy festett, mint akinek fáj valamije, vagy ilyesmi.
− Fogalmam sincs, mi baja volt − vontam meg a vállam. − Egy sőt sem beszéltünk
egymással.
− Fura egy srác... − Mike továbbra is ott téblábolt, ahelyett, hogy elindult volna a
fiúöltözőbe. − Ha engem érne akkora szerencse, hogy melletted ülhetek, egészen biztosan
megszólítalak!
Rámosolyogtam, aztán besétáltam a lányöltöző ajtaján. Ez a srác igazán kedves, és
szemlátomást tetszem neki. De ez kevés ahhoz, hogy eloszlassa az ingerültségemet.
Clapp edző, a tornatanár talált nekem egy megfelelő méretű tornadresszt, de ma még nem
kellett belebújnom. Otthon csak két évig volt kötelező a testnevelés. Itt négy évig. Semmi
kétség, Forks az én földi poklom.
Odabent négy röplabdameccs folyt párhuzamosan. Ahogy eszembe jutott, hány balesetet
szenvedtem − és okoztam − már röplabdázás közben, hányinger fogott el.
Végre kicsengettek. Az irodához sétáltam, hogy leadjam a papírjaimat. Az eső már elállt,
de a szél most erősebb és hidegebb volt, mint reggel. Keresztbe fontam a karom, hogy
megmelengessem magam.
Amikor beléptem a jó meleg irodába, kis híján sarkon fordultam.
Edward Cullen ácsorgott az ügyintéző íróasztalánál. Már messziről feltűnt borzas,
bronzszínű haja. Szerencsére nem vett tudomást az érkezésemről, így az iroda hátsó falához
lapulva vártam, hogy sorra kerüljek.
Edward Cullen halk, bársonyos hangon győzködte az íróasztal mögött ülő nőt. Elcsíptem a
beszélgetésükből egy-két szót, és mindjárt tudtam, miről vitatkoznak. Edward Cullen
megpróbálta áttenni a biológiaóráját valamikorra máskorra − bármikorra.
Egyszerűen nem bírtam elhinni, hogy mindez miattam történik. Valami más oka kell hogy
legyen, gondoltam, valami olyasmi, ami még azelőtt történt, hogy én beléptem volna a
biológiaterembe. Valami még korábban feldühíthette, azért vágott olyan képet. Lehetetlen,
hogy ez a vadidegen minden előzmény nélkül ennyire utáljon...
Az ajtó újra kinyílt, hideg szélroham tört be a szobába, megzörgette a papírokat az
íróasztalon, és a hajamat az arcomba fújta. A belépő lány egyenesen az íróasztalhoz ment,
bedobott egy cédulát a drótkosárba, és távozott. De láttam, hogy Edward Cullen háta
megmerevedik: lassan megfordult, és átható, gyűlölettől izzó pillantással meredt rám − az
arca hihetetlenül, képtelenül gyönyörű volt. Egy pillanatra valódi rettegés hullámzott végig a
testemen, a karomon fölmeredtek a szőrszálak. Edward Cullen szeme mindössze egyeden,
futó pillanatig időzött rajtam, de jobban reszkettem tőle, mint a jeges széltől. Aztán
visszafordult az ügyintézőhöz:
− Hagyjuk, felejtse el! − mondta sietősen, bársonyos hangján. − Belátom, hogy lehetetlen.
Nagyon köszönöm, hogy segíteni próbált!
Azzal ügyet sem vetve rám sarkon fordult, és már ott sem volt. Sután odaballagtam az
íróasztalhoz, ezúttal nem lángvörös, hanem falfehér arccal, és odaadtam az aláírt papíromat.
− Hogy telt az első nap, kedvesem? − anyáskodott az ügyintéző.
− Remekül − hazudtam elhalóan. A nő nem úgy festett, mintha elhitte volna.
Mire visszaértem a kocsimhoz, jóformán kiürült a parkoló. Az autóban biztonságban
éreztem magam, még mindig ez volt a legott-honosabb hely számomra ebben a nedves és zöld
porfészekben. Egy darabig csak ültem, és üveges szemmel bámultam ki a szélvédőn. De
rövidesen fázni kezdtem, és kénytelen voltam bekapcsolni a fűtést. Elfordítottam a
slusszkulcsot, és a motor bömbölve életre kelt. Charlie háza felé menet egész úton a
könnyeimmel küszködtem.