Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


8. PORT ANGELES

2009.10.26

JESS GYORSABBAN HAJTOTT, mint a rendőrfőnök, úgyhogy négyre már be is értünk Port

Angelesbe. Már jó régóta nem voltam csaj buliban, úgyhogy most rohamosan emelkedett az

ösztrogénszintem, alaposan feldobódtam. Egész úton érzelgős rockszámokat hallgattunk, és

Jessica egyfolytában a fiúkról locsogott, akikkel együtt szoktunk lógni. Jessica randija Mikekal

nagyon jól sikerült, és Jess azt remélte, szombat este eljutnak az első csókig. Elégedetten

vigyorogtam magamban. Angela a maga módján örült a bálnak, de Eric nemigen érdekelte.

Jess megpróbálta kiszedni belőle, milyen fiúk tetszenek neki, de én gyorsan a ruhákra tereltem

a szót. Angela hálás pillantást vetett rám.

Port Angeles bájos kis turistacsapda, sokkal kifinomultabb és régiesebb, mint Forks. De

Jessica és Angela már unalomig ismerték, és nem pazarolták az idejüket az öböl menti festői

sétányra. Jess egyenesen az egyik nagyáruház elé hajtott, néhány utcányira a

turistalátványosságnak számító öböl-környéktől.

A báli meghívókon a „megjelenés alkalmi ruhában!” kitétel szerepelt, de egyikünk se tudta

pontosan, mi számít annak. Jessica is, Angela is nagyot nézett, sőt, el se akarták hinni, hogy

Phoenixben soha nem voltam bálban.

− Soha nem mentél el a fiúddal táncolni, vagy ilyesmi? − hüledezett Jessica, miközben

beléptünk az áruházba.

− Komolyan − bizonygattam, de nem akartam bevallani, hogy nem tudok táncolni. − Sose

jártam senkivel! Társaságba se nagyon.

− De miért nem? − kíváncsiskodott Jessica.

− Mert senki sem hívott − feleltem, az igazságnak megfelelően. Jessicát szemlátomást

nem győztem meg.

− Itt viszont hívnak − emlékeztetett −, te pedig nemet mondasz! Ekkor már a „Fiatalok

divatja” részlegnél vadásztunk báli ruhára.

− Kivéve Tylernek − helyesbített Angela csöndesen.

− Tessék? − Leesett az állam. − Mit mondtál?

− Tyler mindenkinek azt meséli, hogy vele mész a bálra − közölte Jessica, és gyanakodva

méregetett.

− Hogy mit mondott? − hápogtam.

− Én mondtam neked, hogy nem lehet igaz − mormolta Angela Jessicának.

Nem szóltam semmit, még mindig nem tértem magamhoz a megdöbbenésből, amit aztán

felváltott a bosszúság. De időközben ráakadtunk az estélyikre, és komoly munka elé néztünk.

− Pedig Lauren pont ezért utál − kuncogott Jessica, miközben a ruhák közt matattunk.

A fogamat csikorgattam.

− Szerintetek, ha elgázolom Tylert, akkor megszűnik végre a baleset miatti bűntudata?

Akkor talán úgy érzi majd, hogy kvittek vagyunk, és nem szekál többet?

− Lehet − vihogott Jess. − Mármint ha tényleg azért szekál!

A ruhaválaszték nem volt valami nagy eresztés, de azért mindketten találtak pár cuccot,

amit föl akartak próbálni. Én pedig füstölögve leültem a próbafülkében egy padra a tripla

tükör mellé, és megpróbáltam lecsillapodni.

Jess két ruha közt hezitált − az egyik egy hosszú, pánt nélküli, klasszikus fekete alkalmi

ruha volt, a másik térdig érő, spagettipántos, neonkék. Én a kékre próbáltam rábeszélni,

mondván, adjunk a szemnek. Angela halvány rózsaszín ruhát választott, amely szépen simult

nyúlánk alakjára, és kiemelte világosbarna hajának aranyos árnyalatát. Mindkettejüket

elhalmoztam bókokkal, visszaakasztgattam a felpróbált göncöket. Az egész sokkal

gyorsabban és simábban zajlott le, mint a hasonló bevásárlások Renée-vel odahaza. Azt

hiszem, annak is megvan az előnye, ha az embernek szűkösebb készletből kell választania.

Áttértünk a cipőkre és a kiegészítőkre. A lányok próbálgattak, én meg kritizálgattam, de

valahogy nem kapott el a vásárlási láz, pedig szükségem lett volna új cipőre. Tyler húzása

kiakasztott, elrontotta a „csajok egymás közt” hangulatot, lassacskán visszahódított a

lehangoltság.

− Angela... − kezdtem tétován, miközben ő egy magas sarkú, rózsaszín szandálban

illegett, abban a boldog tudatban, hogy táncpartnere mellett most nyugodtan viselhet tűsarkút.

Jessica elhúzott az ékszerekhez, úgyhogy kettesben voltunk.

− Igen? − Angela kinyújtotta a lábát, és ide-oda forgatta a lábfejét, hogy minden oldalról

szemügyre vegye a cipőt.

Nem, mégsem volt bátorságom hozzá, hogy megkérdezzem...

− Nekem tetszik − mondtam inkább.

− Azt hiszem, megveszem... bár semmi máshoz nem passzol, csak ehhez a ruhához −

morfondírozott Angela.

− Na és? Úgyis akciós! − biztattam. Elmosolyodott, és rácsukta a fedelet egy dobozra,

amelyben praktikus, kényelmes, piszkosfehér színű cipők rejtőztek.

Újra nekiveselkedtem.

− Ühm, Angela... − Angela kíváncsian felnézett.

− Máskor is előfordul, hogy aaaa... Cullen-testvérek... − elmélyülten bámultam a cipőm

orrát − ... ennyit hiányoztak a suliból? − igyekeztem közömbös arcot vágni, de csúfos

kudarcot vallottam.

− Igen, ha szép idő van, akkor örökösen kempingezni járnak... még a doktor is. Odavannak

a szabad levegőért − mondta csöndesen, és közben ő is a cipőjét nézegette. És nem kérdezett

semmit, nem úgy, mint Jessica, aki kérdésözönnel árasztott volna el. Kezdtem igazán

megkedvelni Angélát.

− Aha... − Gyorsan ejtettem a témát, mert Jessica közben visszatért, hogy megmutassa az

ezüst cipőjéhez választott bizsukat.

Úgy terveztük, egy olasz kisvendéglőben vacsorázunk a sétányon, de a ruhavásárlás nem

tartott olyan soká, mint gondoltuk. Jess és Angela úgy döntöttek, berakják a ruhákat az

autóba, aztán lesétálnak az öbölhöz. Azt javasoltam, találkozzunk egy óra múlva a

vendéglőben − keresni akartam ugyanis egy könyvesboltot. Azt mondták, szívesen velem

tartanak, de én lebeszéltem őket. Erezzék csak jól magukat − ha én könyvközeibe kerülök, se

látok, se hallok, ilyenkor szívesebben vagyok egyedül. Így ők vidáman csacsogva

visszamentek az autóhoz, én pedig elindultam abba az irányba, amerre Jessica mutatta.

Könnyen meg is találtam, de nem efféle könyvesboltot kerestem. A kirakat teli volt

kristályokkal, álomfogókkal és a spirituális gyógyításról szóló könyvekkel, úgyhogy inkább

be se mentem. Az üvegen keresztül láttam, amint egy ötvenes nő a hatvanas éveket idéző

ruhában, kibontott, hosszú ősz hajjal, hívogatóan mosolyog rám a pult mögül. Úgy döntöttem,

ezt a találkozást inkább kihagyom. Csak akad egy normális könyvesbolt is ebben a városban!

Tekeregtem egy ideig, remélve, hogy a belváros felé tartok, az utcákat lassan elözönlötték

a munkából hazafelé igyekvő kocsik és gyalogosok. A csúcsforgalomban azt se néztem, merre

megyek, kétségbe voltam esve. Annyira igyekeztem nem gondolni rá! És arra sem, amit

Angela mondott... És magamban porrá zúztam a szombattal kapcsolatos reményeimet, mert

mindennél jobban féltem a csalódástól. Egyszer felriadtam a kábulatból, és egy ezüst Volvo

parkolt a járda szélén, ettől aztán elöntött a düh.

Hülye, megbízhatatlan vámpír − átkozódtam magamban.

Délnek tartottam, arrafelé, ahol néhány ígéretesnek tűnő kirakatféleséget láttam. De amikor

odaértem, kiderült, hogy csak valami javítóműhely az, és mellette egy üres telek. Még mindig

rengeteg időm volt a lányokkal megbeszélt találkozóig, addig mindenképpen össze kell

kapnom magam. Néhányszor végigszántottam az ujjaimmal a hajamon, vettem néhány mély

lélegzetet, aztán befordultam a sarkon.

A következő utcán átvágva kezdett derengeni, hogy rossz irányba megyek. Alig volt

forgalom, mindenki észak felé haladt, s mintha erre már leginkább csak raktárépületek

lennének. Elhatároztam, hogy a következő sarkon keletnek fordulok, aztán néhány utcával

később délnek kanyarodok, és megpróbálok visszatalálni a parti sétányra. Ekkor hirtelen négy

férfi fordult be a sarkon. Hanyag öltözékük után ítélve nem irodából hazafelé tartó

hivatalnokok, ahhoz pedig, hogy turistának nézzem őket, túlságosan koszosak voltak. Ahogy

közeledtek, láttam, hogy alig egy-két évvel idősebbek nálam. Hangosan tréfálkoztak,

harsányan hahotáztak, egymás vállát veregették. Jóformán a falhoz lapulva húztam el

mellettük, a következő útkereszteződésre szegezett szemmel.

− Hé, te! − kiáltott rám egyikük, ahogy elhaladtak mellettem. Sajnos ez csak nekem

szólhatott, mert senki más nem volt a közelben. Önkéntelenül felnéztem. A négyből kettő

megállt, és a másik kettő is lassított. Úgy tűnt, a hozzám legközelebb álló, az a zömök, sötét

hajú, húszas éveiben járó fickó kiáltott utánam. Flanelinget viselt, alatta koszlott pólót,

szakadozott farmert és szandált. Egy fél lépést tett felém.

− Hello − motyogtam reflexszerűen. Aztán gyorsan elfordultam, és még gyorsabban

iparkodtam a sarok felé. Mögöttem röhögés harsant.

− Hé, várj már! − kiáltott megint utánam valamelyik, de én leszegett fejjel, és

megkönnyebbült sóhajjal befordultam a sarkon. Még mindig röhécseltek.

Komor raktárépületek mögé vezetett az út, széles rakodórámpák közt, de már mindent

bezártak éjszakára. Az utca túloldalán nem is volt járda, csak egy kerítés, szögesdrót védte a

mögötte lévő gyárudvart, ahol valami gépalkatrészeket tároltak. Láthatóan túl messzire

csámborogtam Port Angeles turistalátványosságaitól. Közben rádöbbentem, hogy kezd

besötétedni, a felhők végül mégiscsak visszatértek, ott tornyosultak a nyugati égen, korai

alkonyatot hozva. A keleti égbolt még mindig felhődén, de rózsaszín és narancssárga csíkjai

már szürkébe hajlottak. A dzsekimet az autóban hagytam, szorosan keresztbe fontam a karom

a mellemen, mert a hirtelen támadt hűvösségben megborzongtam. Egyetlen árva teherautó

haladt el mellettem, aztán az utca teljesen kiürült.

Az ég hirtelen elsötétedett, és ahogy morcosan hátrapillantottam a bűnös felhőre, rémülten

láttam, hogy két férfi oson úgy húszlépésnyire mögöttem.

Az előbbi társaságból követett kettő, bár az a sötét hajú, aki leszólított, nem volt köztük.

Visszakaptam a fejem, és gyorsítottam. Reszketés futott át a testemen, de ezúttal nem a hűvös

levegőtől. A táskám a vállamon, a szíjat átvetettem a felsőtestemen, mert állítólag így lehet a

legjobban védekezni a táskatolvajok ellen. Azt is pontosan tudtam, milyen praktikus tud lenni

egy gázspray ilyenkor − sajnos az enyém az ágy alatt pihent a hátizsákomban, amit még nem

volt érkezésem kicsomagolni. Nem volt nálam sok pénz, csak egy húszas meg néhány

egydolláros, így megfordult a fejemben, hogy „véletlenül” elejtem a táskámat, és elhúzom a

csíkot. De egy halk, rémült hang az agyam egy zugában arra figyelmeztetett, hogy ezek talán

nem is tolvajok, hanem sokkal rosszabbak.

Feszülten figyeltem − túlságosan is csöndes léptek voltak ahhoz képest, hogy micsoda

éktelen lármát csaptak még az előbb, de nem úgy hangzott, mintha nagyon igyekeznének

közelebb kerülni.

Lélegezz! − figyelmeztettem magam. − Tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy követnek!

Anélkül, hogy futni kezdtem volna, megszaporáztam a lépteim és arra a jobb oldali

útelágazásra koncentráltam, amelytől már csak pár lépés választott el. Hallottam az

üldözőimet, de neszezésük ugyanolyan messziről jött, mint addig. Dél felől egy kék autó

fordult be az utcába, és gyorsan elhajtott mellettem.

Arra gondoltam, elé kéne ugranom, de aztán tétovázni kezdtem, mert mi van, ha mégsem

üldöznek? Aztán már késő volt.

Elértem a sarkot, és a következő pillanatban már láttam, hogy zsákutcába futottam.

Mindössze egy felhajtó vezetett egy másik épület hátuljához. Elszámítottam magam,

rögtönöznöm kell. Átszaladtam a keskeny felhajtón, vissza a járdára. A következő sarkon,

ahol egy stoptábla állt, az utca véget ért. A hátam mögött közeledő, halk léptekre fülelve azon

tépelődtem, elkezdjek-e rohanni. De mintha most még távolabbról hallatszottak volna.

Különben is, tisztában voltam vele, nem tudok olyan gyorsan futni, hogy utol ne érjenek.

Abban is biztos voltam, hogy ha sprinteléssel próbálkozom, elhasalok. Azok a léptek egészen

határozottan távolabbról hallatszottak. Megkockáztattam egy gyors hátrapillantást − úgy

negyvenlépésnyire lemaradtak. Megkönnyebbültem. De ők ketten csak bámultak.

Egy örökkévalóságig tartott, amíg elértem a sarokra. Egyenletes tempóban haladtam, a két

férfi mögöttem minden lépessel egyre jobban lemaradt. Talán rájöttek, hogy megijesztettek,

és már bánják, hogy követni kezdtek. Két autót is láttam áthajtani az elérni vágyott

útkereszteződésnél, és fellélegeztem. Csak ebből a néptelen utcából jussak ki egyszer,

mindjárt emberek közé kerülök! Hálát rebegve befordultam a sarkon.

És ott a földbe gyökerezett a lábam.

Az út mindkét oldalát puszta falak szegélyezték, nem volt rajtuk sem ablak, sem ajtó. A

távolban, két útkereszteződéssel odébb, közlekedési lámpákat láttam, autókat és gyalogosokat,

de túlságosan messze voltak. Főleg, hogy a nyugati oldalon, az utca közepe táján ott

támasztotta a falat a másik két férfi a vidám kvartettből, és izgatott vigyorral lestek, ahogy

kővé dermedek.

Rádöbbentem, hogy nem követtek.

Hanem tereltek.

Csak egy pillanatig haboztam, de az a pillanat végtelennek tűnt. Hátra arc! Átrohantam az

út túloldalára. Közben elszoruló szívvel sejtettem, hogy úgyis hiába. A mögöttem haladó

léptek hangosabban kopogtak.

− Hát itt vagytok! − A zömök, sötét hajú férfi dörgő hangja hasított a mély csöndbe. Az

egyre mélyülő sötétségben úgy láttam, mintha elnézne a vállam fölött.

− Aha! − A mögöttem harsanó hangra újra összerezzentem, miközben megpróbáltam

egérutat nyerni. − Csak egy kis kerülőt tettünk!

Visszavettem az iramból. Túl gyorsan fogyott a távolság köztem s a túloldalon ácsorgó két

férfi között. Jó hangosat bírok sikoltani, és már be is szívtam a levegőt, hogy aztán a

hangommal együtt kieresszem, de a torkom olyan száraz volt, hogy attól féltem, csak valami

nyekegésre telik. Gyors mozdulattal átvetettem a táska szíját a fejem fölött, készen arra, hogy

odaadjam, vagy szükség esetén fegyvernek használjam.

A zömök férfi elrugaszkodott a faltól, és lassan átvágott az úttesten, miközben én rosszat

sejtve lecövekeltem.

− Hagyjon békén! − Azt reméltem, hogy a hangom bátor és magabiztos. De tényleg túl

száraz volt a torkom. A hangom erőtlenül csengett.

− Na, ne legyél már ilyen, cukorfalat! − cuppogott a férfi, és hátam mögött fölcsattant az

ismerős, ordenáré röhögés.

Fölkészültem a küzdelemre, terpeszbe álltam, és az elhatalmasodó pánik ellenére

megpróbáltam felidézni azt a keveset, amit az önvédelemről tanultam. A tenyerem alsó élét,

csuklóból meglendítem, és remélhetőleg betöröm az orrát, vagy belepasszírozom az agyába.

Az ujjamat a szemgödrébe bököm − párszor megforgatom benne, és kinyomom a szemét. És

alkalmazható még a legtrendibb módszer: a térdet az ágyékba. A fejemben újra felzsongott az

a pesszimista hang, és azt susogta: eggyel szemben sem lenne esélyem, ezek meg négyen

vannak. Fogd be! − parancsoltam a hangra, mielőtt a rémület teljesen megbénított volna. Nem

adom olcsón magam, legalább egyiküket magammal viszem a túlvilágra. Megpróbáltam

nyelni, hogy erőt gyűjtsek egy tisztességes sikolyra.

Hirtelen egy autóreflektor villant fel a sarok mögül, a bekanyarodó kocsi kis híján

elgázolta a zömök férfit, aki kénytelen volt visszaugrani a járdára. Kiperdültem az úttestre −

ez az autó vagy megáll, vagy elüt. Az ezüstszínű járgány váratlanul megfarolt, és tőlem kétlépésnyire

lefékezett. Kivágódott a vezető melletti ülés ajtaja.

− Szállj be! − parancsolt rám a dühtől izzó hang.

Döbbenetes, milyen hirtelen elszállt a fojtogató félelem, döbbenetes, milyen tökéletes

biztonságban éreztem magam − már akkor is, mielőtt beszálltam volna − abban a pillanatban,

amint meghallottam a hangját. Beugrottam az ülésre, és bevágtam magam mögött az ajtót.

A kocsiban sötét volt, ajtónyitásra sem gyulladt fel a belső világítás, csak a műszerfal

halvány fényében láttam valamicskét az arcából. A kerekek felvisítottak, a kocsi megpördült.

Rettentő hamar felgyorsult, és a döbbent férfiakra rontott. Egy pillanat erejéig láthattam,

amint fejvesztve menekülnek, miközben a Volvo egyenesbe fordult és elviharzott a kikötő

felé.−

Kapcsold be a biztonsági övet! − dörrent rám Edward, és csak ekkor vettem észre, hogy

két kézzel kapaszkodom az ülésbe. Gyorsan engedelmeskedtem: az övcsat váratlanul nagyot,

hangosat csattant a sötétségben. Edward bevett egy éles balkanyart, és fittyet hányva a

jelzőlámpákra, száguldott.

De tökéletes biztonságban éreztem magam, és pillanatnyilag az sem érdekelt, merre tartunk

tulajdonképpen. Elmondhatatlanul örültem neki, és nemcsak azért, mert váratlanul kimentett

szorult helyzetemből. Miközben levegőt gyűjtöttem, Edward tökéletes arcvonásait

tanulmányoztam a műszerfal gyér fényében. Úgy láttam, iszonyúan dühös.

− Jól vagy? − Magam is meglepődtem rajta, milyen rekedt a hangom.

− Nem − vetette oda kurtán, és a hangjából is sütött a gyilkos düh.

Némán ültem, le nem vettem volna róla a szemem, míg csak hirtelen meg nem állt az autó.

Semmit sem láttam, csak egy sötét facsoport bizonytalan körvonalait az út mentén. Úgy

látszik, kiértünk a városból.

− Bella... − szólalt meg Edward fojtott, feszült hangon. − Tessék? − Hangom még mindig

rekedt. Halkan megköszörültem a torkomat.

− Jól vagy? − Még mindig nem nézett rám, még mindig dühöngött.

− Igen − nyöszörögtem halkan.

− Csillapíts le, légy szíves! − parancsolt rám.

− Bocs, de nem értem. Mit csináljak? Hangosan kifújta a levegőt.

− Egyszerűen csak fecsegj, mindegy, miről, amíg megnyugszom! − noszogatott most már

érthetőbben, aztán lehunyta a szemét, és megmasszírozta az orrnyergét.

− Ööö... − Vadul törtem a fejem, miféle lényegtelen dologgal rukkoljak elő. − Holnap

még az első óra előtt el fogom gázolni Tyler Crowley-t. Ez megfelel?

Még mindig szorosan lehunyta a szemét, de a szája széle megrándult az elfojtott mosolytól.

− Miért is?

− Mert azt híreszteli, hogy vele megyek a bálra! Teljesen megőrült, vagy még mindig azt

kompenzálja, hogy majdnem elgázolt, amikor... szóval tudod, mikor. Nyilván azt hiszi, azzal

engesztel ki, ha bálba visz. Úgyhogy arra gondoltam, ha én is majdnem megölöm, akkor

kvittek leszünk, és végre felhagy ezzel a jóvátételi mániájával. Semmi szükségem

ellenségekre, és talán Lauren is megbékül velem, ha Tyler ezentúl békén hagy. De lehet, hogy

totálkárossá teszem a Sentráját, elvégre ha nincs kocsija, senkit nem tud elvinni a bálba... −

hadartam.

− Erről én is hallottam... − Edward hangja mintha már nyugodtabb lett volna.

− Te is? − csattantam fel hitetlenkedve, és újra elfogott a bosszúság. − Ha például nyaktól

lefelé megbénulna, akkor sem tudna bálba menni − módosítottam kissé a tervemen.

Edward felsóhajtott, és végre kinyitotta a szemét. − Jobban vagy? − kérdeztem.

− Nem igazán.

Vártam, de nem mondott semmi többet. Nekidöntötte a fejét az ülés támlájának, és most a

kocsi tetejére meredt.

− Mi a baj? − kérdeztem, de csak suttogni bírtam.

− Néha nehezen tudom fékezni az indulataimat, Bella! − Ö is suttogott, és hunyorogva

kinézett az ablakon. − De az senkinek sem használna, ha visszafordulnék, és üldözőbe

venném azokat a... − Nem fejezte be a mondatot, és egy pillanatig megint a feltámadó

dühével küzdött. − Vagy legalábbis − folytatta − erről győzködöm magam.

− Ó... − Nem valami frappáns válasz, de semmi más nem jutott eszembe.

Megint csendben gunnyasztottunk. A műszerfalon lévő órára néztem. Elmúlt fél hét.

− A lányok aggódni fognak. Úgy beszéltük meg, hogy találkozunk. Edward szó nélkül

indított, puhán megfordult és padlógázzal elindult visszafelé a városba. Seperc alatt újra a

kivilágított úton száguldottunk, könnyedén szlalomozva a sétányon cirkáló autók között.

Edward beállt a járda mentén egy üres helyre, ami érzésem szerint túl kicsi volt a Volvónak,

de ő persze az első próbálkozásra simán betolatott. Az ablakon át megláttam a La Bella Itália

fényeit, és az étteremből épp kilépő Jesst meg Angélát. Idegesen indultak el az ellenkező

irányba.

− Honnét tudtad, hogy hová...? − kezdtem, de aztán csak legyintettem. Nyílt az ajtó,

Edward kiszállni készült.

− Mit csinálsz? − kérdeztem.

− Vacsorázni viszlek. − Futólag elmosolyodott, de a pillantása feszült maradt.

Szerencsétlenkedtem egy sort a biztonsági övvel, aztán gyorsan kiszálltam én is. Edward

ott várt rám a járdán és mielőtt szóra nyithattam volna a számat, azt mondta:

− Menj, és állítsd meg a lányokat, még mielőtt értük is tűvé kéne tennem a várost! Nem

hiszem, hogy türtőztetni tudnám magam, ha újra összefutnánk a haverjaiddal.

Összeborzongtam, olyan fenyegető volt a hangja.

− Jess! Angela! − kiáltottam, és amikor megfordultak, integettem nekik. Hozzám

rohantak, arcukról lerítt a megkönnyebbülés, amit rögvest meglepetés váltott fel, amint

meglátták, ki áll mellettem. Pár lépésnyire tőlünk tétován megálltak.

− Hol voltál? − förmedt rám Jessica gyanakodva.

− Eltévedtem − ismertem be alázatosan. − És aztán összefutottam Edwarddal − mondtam,

és feléje intettem.

− Megengeditek, hogy csatlakozzam hozzátok? − kérdezte Edward azon a bizonyos

bársonyos, ellenállhatatlan hangon. Láttam a lányokon, hogy eddig rajtuk még sose próbálta

ki varázserejét.

− Ehm... persze, oké − lehelte Jessica.

− Ööö, Bella, az a helyzet, hogy mi már ettünk, míg vártunk rád... sajnálom − vallotta be

Angela.

− Semmi baj... úgysem vagyok éhes! − vontam vállat.

− Szerintem enned kellene valamit! − mondta Edward halkan, de szigorúan. Fölnézett

Jessicára, és kissé hangosabban hozzátette: − Nem baj, ugye, ha ma este én viszem haza

Bellát? Akkor nem kell megvárnotok, amíg megvacsorázik.

− Ehm, szerintem semmi akadálya... − Jess az ajkába harapva cinkosán leste, vajon én is

ezt akarom-e. Kacsintottam, hogy részemről rendben a dolog. Semmire se vágytam jobban,

mint hogy kettesben maradjak örökös megmentőmmel. Kérdések özönét akartam rázúdítani,

és ezt mindaddig nem tehettem, míg egyedül nem maradtunk.

− Oké! − Angela gyorsabban vette a lapot. − Akkor holnap találkozunk, Bella! Szia,

Edward! − Megragadta Jessica kezét, és az autó felé vonszolta, amely nem messze onnét, a

Fő utcában parkolt. Amikor beszálltak, Jess megfordult, arcán mohó kíváncsiság ült, és

odaintett nekünk. Én visszaintegettem, aztán megvártam, míg elhajtanak. Szembefordultam

Edwarddal.

− Komolyan, nem vagyok éhes! − erősködtem, és felnéztem az arcába, hogy lássam,

dühös-e még. Nem tudtam eldönteni.

− Na, ne viccelj!

Juszt is kitárta előttem az étterem ajtaját. A maga részéről véget vetett a vitának. Megadóan

beléptem az étterembe.

Akadt hely − Port Angelesben még nem kezdődött el a turistaszezon. Egy nő volt a tulaj,

és én pontosan tudtam, mit érezhet, amikor szemügyre vette Edwardot. A kelleténél lelkesebb

mosollyal üdvözölte. Meglepődtem, hogy ez engem mennyire zavar. A nő vagy tíz centivel

magasabb volt nálam, és természetellenesen szőke.

− Kaphatnánk egy asztalt két személyre? − Edward hangja behízelgő volt, akár akarta,

akár nem. A nő szeme rám villant, végigmért, aztán elégedetten konstatálta, hogy semmi

különös nincs bennem, és Edward is tartja köztünk a három lépés távolságot. Akkora

asztalhoz vezetett bennünket, amely négy embernek is elég lett volna, és az étterem

legzsúfoltabb részének kellős közepén állt.

Már majdnem leültem, de Edward nemet intett.

− Kaphatnánk esetleg valami meghittebb zugot? − kérdezte csöndesen, de határozottan.

Nem voltam benne biztos, de úgy tűnt, mintha feltűnés nélkül egy bankjegyet csúsztatott

volna a nő kezébe. Eddig legfeljebb csak ősrégi filmekben láttam ilyet, hogy valaki

visszautasít a vendéglőben egy asztalt.

− Hogyne! − A nő szemlátomást éppúgy meglepődött, mint én. Egy különterembe

vezetett, ahol a fal mellett kis boxok sorakoztak, mindegyik üresen. − Ez megfelel?

− Tökéletesen! − Edward sugárzó mosolyt vetett a nőre, aki ettől valósággal elkábult.

− Oh... − Megrázta a fejét, és pislogott. − Mindjárt jön a pincér. − Kissé imbolyogva

távozott.

− Nem lenne szabad ezt csinálnod az emberekkel! − szidtam Edwardot. − Ez nem fair!

− Mit nem lenne szabad csinálnom?

− Így elkápráztatnod őket... Az a nő most éppen alighanem levegő után kapkod a

konyhában.

Edward értetlenül nézett rám.

− Ugyan már! − mondtam bizalmatlanul. − Az nem lehet, hogy nem tudod, milyen hatással

vagy az emberekre!

Félrebiccentett fejjel, kíváncsian nézett.

− Szóval elkápráztatom az embereket?

− Még nem vetted észre? Azt hiszed, más is ilyen könnyen eléri, amit akar?

Edward ezt eleresztette a füle mellett. − Téged is elkápráztatlak?

− Gyakran − vallottam be.

Ekkor megérkezett a pincérnő, várakozó arca elárulta, hogy a színfalak mögött már

felcsigázták a kíváncsiságát. Nos, nem tűnt csalódottnak. Hátratűrte egyik rövid, fekete

hajfürtjét a füle mögé, és a kelleténél melegebben Edwardra mosolygott.

− Hello! Ambernek hívnak, ma este én fogom kiszolgálni! Milyen italt hozhatok? − Nem

kerülte el a figyelmemet, hogy kizárólag Edwardhoz beszél.

Edward rám nézett.

− Egy kólát kérek! − közöltem, de inkább kérdésnek hangzott.

− Két kólát − mondta.

− Máris hozom! − biztosította a pincérnő újabb, szükségtelen mosollyal. De Edward meg

sem látta. Engem fürkészett.

− Mi van? − kérdeztem, amikor a pincérnő eltávozott.

− Hogy érzed magad?

− Remekül − feleltem meglepődve hangjának komolyságán.

− Nem szédülsz, nem émelyegsz, nem borzongsz?

− Miért, kellene?

Értetlenkedésem hallatán elnevette magát.

− Hát, ami azt illeti, arra várok, mikor kerülsz sokkos állapotba! − Arcán felvillant az

imádott, csibészes mosoly.

− Nem hinném, hogy erre sor kerülne − feleltem, amikor újra levegőhöz jutottam. −

Mindig is jó voltam a kellemetlen dolgok elfojtásában.

− Ezzel együtt nyugodtabb leszek, ha lesz benned egy kis cukor meg valami táplálék!

Mintegy végszóra, felbukkant a pincérnő a kólával és egy kosár kenyérrudacskával.

Nekem mindvégig a hátát mutatta, amíg lepakolt.

− Választott már? − kérdezte Edwardot.

− Bella? − nézett rám Edward. A pincérnő kelletlenül felém fordult.

Találomra ráböktem az első dologra, amit megláttam az étlapon.

− Öhm... kérek egy gombás raviolit.

− És önnek mit hozhatok? − fordult vissza Edwardhoz a nő.

− Én nem kérek semmit − felelte. Naná, hogy nem...

− Ha meggondolja magát, csak szóljon! − A kacér mosoly még mindig ott virított az

arcán, de Edward rá se hederített, mire a nő csalódottan távozott.

− Igyál! − parancsolt rám Edward.

Engedelmesen szürcsölni kezdtem a kólámat, aztán egyre mohóbban kortyoltam, azon

kapva magam, hogy rettentően szomjas vagyok. Az utolsó cseppig kiittam, ekkor Edward a

saját poharát is elém tolta.

− Kösz! − motyogtam még mindig szomjasan. A jégbe hűtött kóla hidege átjárta a

testem, és én összeborzongtam.

− Fázol?

− Csak hideg volt a kóla! − magyaráztam fogvacogva.

− Nem hoztál magaddal dzsekit? − kérdezte dorgálón.

− De igen! − Az üres padra néztem magam mellett. − A fenébe... otthagytam Jessica

kocsijában!

Edward kibújt a dzsekijéből. Hirtelen eszembe jutott, hogy soha nem figyeltem meg,

milyen ruha van rajta − nemcsak ma este, de soha. Általában egyszerűen képtelen voltam

levenni a szememet az arcáról. Most rákényszerítettem magam, hogy szemügyre vegyem az

öltözékét. A bőrdzseki, amelyből éppen kibújt, halvány bézs színű volt: alatta

elefántcsontfehér, magas nyakú pulóvert viselt. Szorosan a testéhez simult, kihangsúlyozva

izmos felsőtestét.

Odanyújtotta a kabátot, így én kénytelen voltam felhagyni a gyönyörködéssel.

− Kösz! − Belebújtam a dzsekijébe. Hideg volt − amilyen a sajátom is lenni szokott

reggelenként, miután egész éjszaka ott lógott a huzatos előszobában. Újra összeborzongtam.

Az illata viszont fantasztikus! Mélyen beszívtam, és megpróbáltam azonosítani, miféle

csodálatos illatszer lehet. Nem kölninek tűnt. Az ujja túl hosszú volt, feltűrtem, hogy

kiszabadítsam a kezem.

− A kék szín nagyszerűen illik a bőrödhöz! − közölte Edward, miközben továbbra is

engem nézett. Zavarba jöttem, és természetesen elvörösödtem.

Edward felém tolta a kenyeres kosarat.

− De komolyan, nem fogok sokkot kapni! − tiltakoztam.

− Pedig kellene... minden normális ember azt kapna. Te még csak különösebben

zaklatottnak sem látszol! − Edward nyugtalannak tűnt. Összefonódott a pillantásunk, a szeme

most világos, világosabb, mint amilyennek valaha is láttam, aranyló karamellaszínű.

− Veled tökéletes biztonságban érzem magam − bukott ki belőlem az igazság, mintha

hipnotizált volna.

Ez szemlátomást nem tetszett neki: alabástrom homloka ráncokba szaladt. Összevonta a

szemöldökét, és megrázta a fejét.

− Ez sokkal bonyolultabb, mint ahogy elterveztem − mormolta magában.

Felkaptam egy hosszúkás kenyérrudat, és rágcsálni kezdtem a végét, közben próbáltam

kipuhatolni, milyen kedvében lehet − vajon eléggé lehiggadt már ahhoz, hogy kérdezgetni

merjem?

− Amikor a szemed ilyen világos, mint most, az rendszerint azt jelenti, hogy jobb

kedvedben vagy! − jegyeztem meg, mert szerettem volna elterelni a gondolatait arról, ami

éppen az eszében járt, bármi volt is az.

Döbbenten meredt rám.

− Micsoda?

− Mindig mogorvább vagy, amikor a szemed fekete. Olyankor számítok is rá −

folytattam. − Van is erről egy elméletem...

A szeme összeszűkült.

− Egy újabb elmélet?

− Hmmm... − Egy kenyérdarabkát rágcsáltam, és igyekeztem közömbös képet vágni.

− Remélem, ez valamivel eredetibb, mint a múltkori... vagy megint a képregényekből

loptad az ötletet? − Halvány, csúfondáros mosollyal nézett rám, de a pillantása még mindig

feszült volt.

− Nem, ezt nem egy képregényből szedtem, de nem is önállóan jöttem rá − ismertem be.

− Szóval? − sürgetett.

De ekkor megjelent a pincérnő a raviolimmal. Mindketten önkéntelenül közelebb

hajolhattunk egymáshoz az asztal fölött, mert ahogy a nő közeledett, gyorsan szétrebbentünk.

Letette elém a tányért − étvágygerjesztőén festett −, aztán gyorsan Edwardhoz fordult.

− Nem gondolta meg esetleg magát? − firtatta. − Tehetek önért valamit? − Lehet, hogy

csak képzelődtem, de ez elég kétértelműén hangzott...

− Nem, köszönöm. Illetve kaphatnánk még üdítőt? − Hosszú, fehér kezével az előttem

álló, üres poharak felé intett.

− Természetesen! − A nő elvette az üres poharakat, és elvonult.

− Mit is kezdtél mondani az előbb? − kérdezte Edward.

− Majd elmondom az autóban. Mármint ha... − Elhallgattam.

− Szóval feltételeid is vannak?

− Nekem is lenne egy-két kérdésem, természetesen. -Természetesen.

A pincérnő visszatért. Szó nélkül letette a két kólát, majd távozott. Ittam egy kortyot.

− Nos, halljuk a kérdéseket! − szólt rám Edward, eléggé ridegen. A legkevésbé rázós

kérdéssel kezdtem, vagy legalábbis azt hittem.

− Hogy kerültél Port Angelesbe?

Két kezét lassan összekulcsolta az asztalon. A szempilláit félárbocra eresztve,

csúfondárosan elmosolyodott.

− A következőt!

− De hát ez a legkönnyebb! − tiltakoztam.

− A következőt! − ismételte.

Az asztalt kaparásztam, bosszúsan és elégedetlenül. Kitekertem a szalvétából az

evőeszközt, fogtam a villámat, és gondosan felnyársaltam egy raviolit. Lassan a számhoz

emeltem, és amíg elrágcsáltam, gondolkodtam. A gomba határozottan jó ízű volt. Lenyeltem,

ittam egy újabb korty kólát, végül felnéztem az asztalról.

− Jó, rendben! − Lassan folytattam. − Tegyük fel, hogy... valaki. .. persze csak

elméletileg... gondolatolvasó... mindig tudja, mit gondolnak mások, leszámítva egy-két

embert.

Csak egyetlent − helyesbített −, persze, csak elméletben!

− Rendben, akkor egyetlen kivétellel! − Izgatott lettem, hogy hajlandó belemenni a

játékba, de igyekeztem szenvtelennek mutatkozni. − Hogy működik ez a dolog? Milyen

korlátai vannak? Hogyan képes rá... ez a bizonyos illető... hogy megtaláljon valakit, éppen a

kellő pillanatban? Honnét tudja, hogy az a valaki bajban van? − Azon agyaltam, egyáltalán

van-e valami értelme ezeknek a kifacsart kérdéseknek.

− Elméletileg? − kérdezte.

− Hát persze. Csakis.

− Szóval, ha... ez az illető...

− Nevezzük talán Joe-nak! − javasoltam. Fanyarul elmosolyodott.

− Helyes, tehát Joe. Szóval, ha Joe alaposabban odafigyelt volna, akkor nem a

legeslegutolsó pillanatban érkezik. − Megcsóválta a fejét, és égnek fordította a szemét. − Csak

te vagy képes arra, hogy még egy ilyen kisvárosban is bajba kerülj! Kis híján egy teljes

évtizedre elintézted a bűnügyi statisztikákat, tudod-e?

− Azt hittem, egy elméleti esetről beszélünk! − figyelmeztettem fagyosan.

Felnevetett.

− Igazad van! − helyeselt. − Nevezzünk téged talán Jane-nek?

− Honnét tudtad? − Nem bírtam tovább fékezni a kíváncsiságomat. Közben már megint

közelebb hajoltam hozzá.

Úgy láttam, habozik. Mélyen a szemembe nézett, és én sejtettem, hogy éppen abban a

pillanatban dönti el, elmondhatja-e nekem egész egyszerűen az igazságot, vagy sem.

-Tudod, hogy megbízhatsz bennem! − Gondolkodás nélkül nyúltam felé, hogy

megérintsem összekulcsolt kezét, de amikor ő egy hajszálnyira elhúzta az övét, én is

visszahúztam a magamét.

− Nem tudom, van-e még választásom! − csaknem suttogott.

− Tévedtem... te sokkal jobb megfigyelő vagy, mint hittem volna!

− Azt hittem, te sose tévedsz!

− így is volt. − Újra megcsóválta a fejét. − És még egy dologban tévedtem veled

kapcsolatban. Te nem egyszerűen a baleseteket vonzód, ez így túl általános meghatározás

lenne, te a bajt vonzód, mint a mágnes! Ha bármi veszélyes adódik tíz mérföldes körzetben,

az téged egészen biztosan megtalál.

− Téged magadat is beleértve? − találgattam. Az arca hirtelen rideg és kifejezéstelen lett.

− Kétségkívül − felelte.

Újra kinyújtottam a kezemet az asztal fölött − ezúttal nem vettem róla tudomást, hogy a

magáét megint egy kicsit elhúzta −, és félénken megérintettem a kézfejét az ujjam hegyével.

A bőre hideg és kemény volt, mintha kőből lenne.

− Köszönöm! − A hangom teli volt forró hálával. − Immár másodszor!

Az arca ellágyult.

− Igyekezzünk, hogy harmadik alkalom már ne legyen, rendben? Vágtam egy grimaszt, de

azért bólintottam. Elhúzta a kezét, és

az asztal alá rejtette. De felém hajolt.

− Követtelek Port Angelesbe! − vallotta be. Gyorsan, lázasan beszélt. − Még soha nem

próbáltam egy meghatározott valakit életben tartani, és sokkal nehezebb, mint hittem. De

talán csak azért, mert éppen te vagy az a bizonyos valaki. Az emberek többsége általában

képes különösebb katasztrófák nélkül végigcsinálni a napot...

− Elhallgatott. Azon töprengtem, hogy tán bosszankodnom kéne, amiért követett, ehelyett

furcsa öröm árasztott el. Nem értette, miért húzódik önkéntelen mosolyra az ajkam.

− Arra még sose gondoltál, hogy az első alkalommal, amikor Tyler majdnem elütött,

akkor nekem ott csengettek, de te beleavatkoztál a végzet működésébe? − spekuláltam.

− Az már nem az első alkalom volt − mondta alig hallhatóan. Az asztalra szegezte a

szemét. − Neked már akkor csengettek, amikor először találkoztunk!

Ezektől a szavaktól rám tört a félelem, mert eszembe jutott, milyen vad, sötét pillantással

nézett rám azon az első napon... de aztán újra lenyugodtam, mint mindig a közelében.

Semmivé foszlatta a félelmemet. Hiába kutatta szememben az ijedtség nyomát.

− Emlékszel? − kérdezte, és angyalarca elkomolyodott.

− Igen − feleltem nyugodtan.

− És mégis itt ülsz velem! − hitetlenkedve felvonta szemöldökét.

− Igen, itt ülök... és ezt neked köszönhetem! Mert ma sikerült megtalálnod... hogyan is? −

próbálkoztam újra, hogy kiszedjem belőle az igazságot.

Szemlátomást megint hezitált. Tekintete a teli tányéromra villant, aztán visszatért az

arcomra.

− Ha te eszel, én beszélek! − alkudozott.

Gyorsan felszúrtam a villámra egy újabb raviolit, és bekaptam.

− Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz a nyomodban maradni. Rendszerint könnyen

megtalálok bárkit, ha egyszer már olvastam a gondolataiban! − Aggodalmas pillantást vetett

rám, mert akaratlanul is megmerevedtem ültömben. Leküzdöttem a megrágott falatot, villára

nyársaltam a következőt.

− Jessicát tartottam hát szemmel, de nem csináltam nagy ügyet belőle, hiszen rajtad kívül

senki nem lenne képes bajba keveredni Port Angelesben, így először észre sem vettem, hogy

elváltál tőlük. Amikor rájöttem, hogy nem vagy a lányokkal, a könyvesboltot kerestem,

amelyet Jessica fejében láttam. Megállapítottam, hogy nem mentél be, és hogy elindultál dél

felé... és azt is tudtam, hogy rövidesen el kell majd fordulnod. Úgyhogy vártam, közben

találomra beleolvasgattam a járókelők gondolataiba, hátha felfigyelt rád valaki, és akkor

megtudom, hol jársz pontosan. Nem volt semmi okom aggódni... mégis szokatlanul ideges

voltam... − Gondolataiba veszve a semmibe meredt: olyan dolgokat láthatott maga előtt,

amiket én elképzelni sem tudok.

− Csöndben körözni kezdtem, füleltem, figyeltem. Alkonyodott, és épp elhatároztam,

hogy kiszállok, elindulok utánad gyalog, amikor. .. − Elhallgatott, és fogát összeszorítva

próbálta lecsillapítani feltámadó dühét.

− És aztán? − suttogtam. Edward továbbra sem nézett rám.

− Tudtam, hogy mire gondolnak! − morogta, és a felső ajka kissé hátrahúzódott a

fogsoráról. − Láttam az arcodat a fejükben! − Hirtelen előredőlt, az asztalra könyökölt, és a

kezébe temette a fejét. A mozdulat olyan gyors volt, hogy megijesztett.

− Nagyon... nehéz volt, el sem tudod képzelni, milyen nehezemre esett, hogy egyszerűen

csak elvigyelek onnét, és őket... életben hagyjam! − Szájára tapasztott keze letompította a

hangját. − Hagyhattam volna, hogy hazamenj a lányokkal, de attól féltem, ha egyedül

maradok, akkor megkeresem őket − gyónta meg suttogva.

Kábán ültem, zűrzavaros gondolatok kavarogtak a fejemben. Ölemben összekulcsolt

kézzel, erőtlenül hátradőltem a széken. Edward még mindig a tenyere mögé rejtette az arcát,

mozdulatlanul ült, mintha abból a kőből faragták volna ki, amelyre a bőre emlékeztetett.

Végül felnézett, a szeme az enyémet kereste, és teli volt kérdésekkel.

− Hazaviszlek, jó? − kérdezte.

− Vigyél − helyeseltem. Nem titkoltam, mennyire örülök annak az egy órának, amit

kettesben töltünk majd útközben. Nem akartam még búcsúzkodni.

A pincérnő azonnal felbukkant, mintha csak hívtuk volna. De az is lehet, hogy figyelt

bennünket.

− Mindennel meg van elégedve? − kérdezte Edwardot.

− Igen, köszönöm. Fizetni szeretnék! − A hangja csöndes volt, de érdes. Még mindig

érződött benne az előbbi beszélgetésünk feszültsége. A pincérnő ettől összezavarodott.

Edward várakozón nézett rá.

− Te-természetesen! − dadogta a nő. − Parancsoljon! − Előhúzott egy kis bőrmappát a

fekete köténye elülső zsebéből, és átnyújtotta Edwardnak.

Edwardnak már ott volt a kezében egy bankjegy. Belecsúsztatta a mappába, és azonnal

vissza is adta a nőnek.

− A visszajárót tartsa meg! − Mosolyogva felállt, és én is föltápászkodtam.

A pincérnő csábosan rebegtette szempilláit.

− További szép estét kívánok!

Edward megköszönte, de közben le nem vette a szemét rólam. Elfojtottam egy mosolyt.

Szorosan mögöttem lépkedett kifelé menet, vigyázva, hogy ne érjen hozzám. Eszembe

jutott, mit mondott Jessica: hogy Mike-kal már közel járnak az első csókhoz. Felsóhajtottam.

Edward, azt hiszem, meghallhatta, mert kíváncsian nézett le rám. Én a járdát tanulmányozva

hálát adtam az égnek, hogy az én gondolataimban nem tud olvasni.

Kinyitotta az utasülés felőli ajtót, megvárta, míg én bemászom, aztán halkan becsukta

mögöttem. Elölről megkerülte az autót, és újra elámultam, milyen kecsesen mozog. Mostanra

már megszokhattam volna − de nem szoktam meg. Az volt az érzésem, nem is fogom.

Edward az fajta, akire mindig rácsodálkozik az ember.

Finoman indított, és felcsavarta a fűtést. Időközben nagyon lehűlt a levegő, és úgy

sejtettem, a szép időnek ezzel vége is szakadt. Edward dzsekijében azonban csöppet sem

fáztam. Meg-megszagolgattam, beszívtam az illatát, amikor nem figyelt oda.

Edward szinte körül sem nézett, úgy sorolt be a forgalomba, aztán gyorsan rákanyarodott

az autópályához vezető útra.

− Most pedig − közölte jelentőségteljesen − rajtad a sor!