Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17/2. A JÁTÉK

2009.10.26

Edward hátratántorodott, és lesöpörte magáról a karomat.

− Az ördögbe is, Bella! − tört ki, zihálva. − Te leszel a halálom, esküszöm, hogy az

leszel!

Előredőltem, és megtámaszkodtam a térdemen, nehogy elessek.

− De hiszen te elpusztíthatatlan vagy! − motyogtam levegő után kapkodva.

− Én is azt hittem, amíg veled nem találkoztam. És most menjünk innét, mielőtt valami

igazán nagy butaságot csinálok! − dörmögte.

A hátára vetett, ahogy előző nap is tette, de úgy éreztem, külön erőfeszítésébe kerül, hogy

olyan gyöngéd legyen, mint amilyen volt. Átkulcsoltam lábammal a derekát, a karommal meg

olyan szorosan átfontam a nyakát, hogy majdnem megfojtottam.

− El ne felejtsd behunyni a szemed! − intett szigorúan. Gyorsan beletemettem az arcomat a

lapockájába meg a tulajdon

karomba, és szorosan lehunytam a szemem.

És jóformán észre sem vettem, hogy megmozdulunk. Éreztem, hogy suhan a levegőben, de

olyan simán, mintha csak sétált volna. Néha elfogott a kísértés, hogy kukucskáljak: most is

úgy repül-e az erdőn keresztül? De ellenálltam, nem érte volna meg azt a rettenetes szédülést.

Beértem annyival, hogy figyeltem, amint egyenletesen ki-be lélegzik.

Észre sem vettem, hogy megálltunk, míg hátra nem nyúlt, hogy megérintse a hajam.

− Megérkeztünk, Bella!

Végre ki mertem nyitni a szemem, csakugyan egy helyben álltunk. Nagy nehezen

lefejtettem Edwardról megmerevedett karomlábam, és kecsesen fenékre estem.

− A francba − fújtam a nedves földre huppanva.

Edward szemlátomást nem tudta eldönteni, az előbbiek miatt mérgelődjön-e még, vagy

nyugodtan szórakozzon rajtam. De aztán látványom eldöntötte a dolgot, és harsány kacagásra

fakadt.

Föltápászkodtam, rá se néztem, miközben lesöpörtem a dzsekimre tapadt földet és

páfrányt. Edward ezen csak még jobban nevetett. Bosszús, ámde öles léptekkel indultam az

erdő felé. A következő pillanatban ott éreztem Edward karját a derekamon.

− Hová mész, Bella?

− Baseballmeccset nézni. Téged, úgy látom, már nem érdekel a játék, de a többiek

biztosan nélküled is remekül szórakoznak majd.

− Rossz irányba indultál.

Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. Elkapta a derekamat.

− Ne mérgelődj már, tényleg nem tudtam megállni nevetés nélkül. Látnod kellett volna,

milyen képet vágtál! − Megint kuncogni kezdett, de aztán erőt vett magán.

− Aha, szóval kizárólag neked szabad mérgelődnöd? − ripakodtam rá.

− Én nem voltam rád mérges.

− „Bella, te leszel a halálom!” − idéztem savanyúan.

− Ez egyszerű ténymegállapítás volt.

Megint el akartam fordulni tőle, de szorosan tartott.

− Dühös voltál! − kötöttem az ebet a karóhoz.

− Igen.

− De az előbb még azt mondtad...

− Hogy nem rád voltam dühös. Hát nem látod, Bella? − Hirtelen nagyon komoly lett,

minden incselkedés eltűnt a hangjából. − Hát nem érted?

− Mit kellene megértenem? − kérdeztem. Hirtelen hangulatváltozása sokkal jobban

összezavart, mint a szavai.

− Sose vagyok dühös rád... hogy is lehetnék? Valakire, aki ilyen bátor, bizalommal teli...

melegszívű, mint te.

− De akkor miért? − suttogtam, azokra az alkalmakra gondolva, amikor hirtelen támadó,

sötét rosszkedvében eltaszít, s amit én mindig úgy értelmeztem, hogy dühös rám, és teljes

joggal.

Dühös a gyöngeségem, a lassúságom, a kiszámíthatatlan emberi reakcióim miatt...

Óvatosan a két tenyere közé fogta az arcomat.

− Saját magamra vagyok dühös − mondta lágyan. − Azért, mert úgy látom, képtelen

vagyok rá, hogy ne tegyelek ki komoly veszélynek. A puszta létezésemmel veszélybe

sodorlak. Néha valósággal gyűlölöm magamat. Erősebbnek kéne lennem, képesnek arra,

hogy...

Befogtam a tenyeremmel a száját.

− Ne!

Megfogta a kezemet, elvette az ajkáról, de az arcához simította.

− Szeretlek − mondta. − Gyönge mentség arra, amit teszek, de azért igaz.

Ez volt az első alkalom, hogy nyíltan kimondta: szeret. Ő talán nem volt ennek tudatában,

de én annál inkább.

− Most pedig, légy szíves, próbálj rendesen viselkedni! − kérte, aztán lehajolt, és az ajka

lágyan súrolta az enyémet.

Illedelmesen, mozdulatlanul álltam. Aztán felsóhajtottam.

− Megígérted a rendőrfőnöknek, hogy korán hazaviszel, nem emlékszel? Úgyhogy jobb,

ha most megyünk.

− Igenis, hölgyem!

Szomorkásán elengedte a derekamat, csak a kezemet fogta továbbra is. Elindultunk a

magas, nedves páfrányok és mohával borított fatörzsek között, megkerültünk egy vaskos

kanadai fenyőt, és már ott is voltunk egy hatalmas, hegylánccal körbevett nyílt mező

peremén. Kétszer akkora volt, mint a legnagyobb baseballstadion.

A többiek már mind ott voltak: Esme, Emmett és Rosalie egy kopár sziklanyúlványon

ültek úgy százlépésnyire. Jóval távolabb Jasper és Alice, legalább negyed mérföld távolságra

álltak egymástól, és úgy tűnt, ide-oda dobálnak valamit, de labdát egyáltalán nem láttam.

Carlisle mintha éppen a pályát jelölte volna ki, de hogy a csudába lehetnek olyan messzire

egymástól?

Amikor előléptünk a fa mögül, a sziklán ülő három alak felállt. Esme elindult felénk.

Emmett követte, de előbb még hosszú pillantást vetett Rosalie hátára. Rosalie kecsesen

fölemelkedett, aztán nagy léptekkel megindult a mező felé, ránk se nézve. A gyomrom

kínosan görcsbe rándult.

− Téged hallottunk az előbb, Edward? − kérdezte Esme.

− Mintha egy medve fuldokolt volna − vigyorgott Emmett. Tétován Esmére mosolyogtam.

− Igen, ő volt az.

− Bella megnevettetett, ha nem is szándékosan − közölte Edward, visszaadva a kölcsönt.

Alice szaladni, jobban mondva táncolni kezdett felénk. A lábunktól hajszálnyira kecsesen

lefékezett.

− Idő van − jelentette be.

Amint kimondta, a mennydörgés moraja rázta meg az erdőt, aztán a vihar nagy csattanással

nyugatnak fordult, a város felé.

− Félelmetes, mi? − kérdezte Emmett barátságosan, és rám kacsintott.

− Gyerünk már! − Alice Emmett keze után nyúlt, és elszáguldottak a túlméretezett pálya

felé. Alice úgy szökellt, mint egy gazella. Emmett majdnem ugyanolyan kecsesen és éppen

olyan gyorsan futott, bár róla senkinek nem gazella jutott az eszébe.

− Akarsz látni egy igazi, jó kis meccset? − kérdezte Edward élénken ragyogó szemmel.

Megpróbáltam kellőképpen lelkesedni:

− Hajrá, mieink!

Edward összeborzolta a hajamat, aztán a másik kettő nyomába eredt. Ő sokkal

lendületesebb volt náluk, inkább egy gepárdra emlékeztetett, és egykettőre beérte őket. Olyan

kecsesen és erőteljesen mozgott, hogy a látványtól elállt a lélegzetem.

− Lemenjünk? − kérdezte Esme lágy, dallamos hangon. Csak ekkor döbbentem rá, hogy

tátott szájjal bámulok Edward után. Gyorsan összekaptam magamat, és bólintottam. Esme

változatlanul tartotta köztünk a két lépés távolságot − azért ilyen óvatos, mert nem akar

megijeszteni? Hozzám igazította a lépteit, és semmi jelét nem adta, hogy zavarná ez a lassú

tempó.

− Te nem játszol? − kérdeztem szégyenlősen.

− Nem, én inkább bíráskodom és ügyelek, hogy tisztességesen játsszanak − magyarázta.

− Mert különben csalnának?

− Mi az hogy! Hallanod kellene, hogy vitatkoznak egymással. Bár ami azt illeti, szerintem

jobb, ha nem hallod, még azt hinnéd, egy farkasfalka nevelte őket!

− Ez úgy hangzott, mintha az én anyukám mondta volna! − nevettem meglepetten.

Esme is kacagott.

− Hát tényleg, sok szempontból a gyerekeimnek tekintem őket. Soha nem tudtam egészen

elfojtani az anyai ösztöneimet. Edward nem mondta, hogy volt egy gyerekem, aki meghalt?

− Nem − mormoltam döbbenten, és kapkodva találgattam, melyik életére is gondolhat.

− Igen, ő volt az első és egyetlen kisbabám. Csak pár napig élt szegényke − sóhajtott. − A

halála összetörte a szívemet, azért is ugrottam le arról a szikláról, tudod − tette hozzá

tárgyilagosan.

− Edward csak annyit mondott, hogy le., le... leestél − dadogtam.

− Hiába, Edward igazi gentleman! − Elmosolyodott. − Edward volt az első az új fiaim

közül. Mindig is így gondoltam rá, bár ha úgy vesszük, idősebb nálam. − Melegen

mosolygott. − Ezért is örülök annyira, hogy megtalált téged, drágám! − Ez a becéző

megszólítás Esme szájából egészen természetesen hangzott. − Olyan sokáig volt magányos

farkas... Fájt látni, hogy annyira egyedül van!

− Szóval akkor nem bánod? − kérdeztem tétován. − Azt, hogy én... nem a megfelelő

személy vagyok számára?

− Nem − felelte elgondolkodva. − Ha egyszer te kellesz neki... Valahogy majd

elrendeződnek a dolgok − mondta, de a homloka ráncba szaladt az aggodalomtól. Újra

felhangzott a mennydörgés.

Esme megállt: úgy látszik, elértük a pálya szélét. A játékosok már felálltak. Edward volt a

legtávolabb, a mező bal oldalán, Carlisle az első és második alappont között állt, a labda

pedig Alice-nál − ő volt a dobó.

Emmett egy alumínium ütőt lóbált, olyan lendülettel, hogy szinte nem is látszott mozgás

közben. Mire rájöttem, hol a posztja, már ott is termett a helyén − bár szerintem képtelenül

messze a dobótól. Jasper néhány lépésnyire mögötte állt, ő volt a másik csapat fogójátékosa.

Természetesen egyikük sem viselt kesztyűt.

− Rendben! − kiáltotta Esme olyan tisztán csengő hangon, hogy még Edwardnak is

hallania kellett, akármilyen messze volt is. − Dobás indul!

Alice egyenesen állt, megtévesztőén mozdulatlanul. Az ő stílusa, úgy tűnt, a lopakodás,

nem a megfélemlítő rámenősség. Két kézzel tartotta a labdát, derékmagasságban, aztán

hirtelen, ahogy a kobra lesújt, jobb keze előrelendült, és a labda Jasper tenyerében csattant.

− Ez akkor most strike volt? − kérdeztem suttogva Esmét.

− Ha nem érte az ütő, akkor igen − felelte.

Jasper visszahajította a labdát Alice tenyerébe. Alice megengedett magának egy gyors

vigyort. Aztán a keze újra meglendült.

Ez alkalommal az ütőnek sikerült idejében eltalálnia a szinte láthatatlan labdát. Az ütközés

fülsiketítő volt: a hegyek visszaverték a hangokat − most értettem csak meg, miért várták

meg a vihart, hogy elkezdjenek játszani.

A labda meteorként száguldott a pálya fölött, és eltűnt az erdőben.

− Ebből hazafutás lesz − mormoltam.

− Várd ki a végét! − figyelmeztetett Esme. Fölemelt kézzel, feszülten figyelt. Emmettből

csak egy elmosódó, alappontok körül cikázó csík látszott, Carlisle ott rohant a nyomában.

Edwardot sehol sem láttam.

− Kint van! − kiáltotta Esme tisztán csengő hangon. Hitetlenkedve bámultam, amint

Edward előszökken a fák közül, felemelt kezében a labdával, és olyan szélesen vigyorog,

hogy még onnan messziről is látni lehet.

− Emmett ütései a legerősebbek − magyarázta Esme −, de Edward fut a leggyorsabban.

A meccs folytatódott, én meg csak bámultam. A labda olyan elképesztő gyorsasággal

repkedett ide-oda, és a játékosok olyan hihetetlen tempóban száguldottak körbe a pályán,

hogy lehetetlen volt szemmel követni őket.

Közben rájöttem, hogy még valamiért vártak a játékkal addig, amíg ki nem tört a vihar:

Jasper, amikor megpróbálta kikerülni Edwardot, aki soha nem hibázott, Carlisle felé ütött egy

földi labdát. Carlisle belerohant a labdába, aztán versenyt futott Jasperrel az első alappontig.

Amikor összeütköztek, mintha két súlyos sziklatömb csattant volna egymáshoz.

Felugrottam ijedtemben, de aztán láttam, hogy a hajuk szála se görbült.

− Semmi baj! − kiáltotta Esme nyugodt hangon.

Emmették vezettek egy ponttal − Rosalie-nak sikerült körberepülnie a bázisokat, miután

megérintette Emmett egyik hosszú, repülő labdáját −, amikor Edward megkapta a harmadik

„out”-ját és ki kellett állnia a játékból. Odafutott hozzám, és csak úgy vibrált az izgalomtól.

− No, mi a véleményed?

− Egy dolog biztos. Többé képtelen leszek végigülni az unalmas, öreg Major League

baseballmeccseit.

− Mert eddig olyan sokszor végigülted! − nevetett.

− Kicsit csalódott vagyok − ugrattam.

− De miért? − kérdezte értetlenül.

− Olyan szép lett volna, ha kiderül, hogy van legalább egy dolog a világon, amit nem

csinálsz tökéletesebben minden más földi halandónál!

Rám villantotta azt a bizonyos féloldalas mosolyát.

− Én jövök! − mondta, azzal eliramodott a hazai bázis felé.

Okosan játszott, alacsonyan tartotta a labdát, kívül Rosalie mindig tettre kész kezének

hatósugarán, és villámgyorsan két bázis előnyre tett szert, mielőtt még Emmett újra játékba

hozhatta volna a labdát. Carlisle egyet olyan messzire elütött − majd belesüketültem −, hogy ő

is, Edward is megtették a teljes kört. Alice kecsesen gratulált mindkettőnek egy-egy pacsival.

A továbbiakban az eredmény minduntalan változott, ők pedig utcakölyköket

megszégyenítő szidalmakat vagdostak egymás fejéhez. Esme időnként rájuk förmedt, hogy

viselkedjenek tisztességesen. A mennydörgés tovább robajlott a távolban, de mi szárazon

megúsztuk, ahogy Alice jósolta.

Carlisle-ra került az ütés sora, Edward volt a fogó, amikor Alice hirtelen fölszisszent. Én

persze Edwardot bámultam, mint rendesen, így tűnt fel, hogy hirtelen Alice-ra néz. Amikor

tekintetük összeakadt, szikra villant ide-oda kettejük között, és Edward abban a másodpercben

mellettem termett, még mielőtt a többiek bármit is kérdezhettek volna.

− Mi történt, Alice? − Esme hangja megfeszült.

− Nem tudom megmondani... Nem láttam tisztán − suttogta Alice.

Ekkor már mindannyian köréje gyűltek.

− Mi a baj, Alice? − kérdezte Carlisle nyugodtan.

− Gyorsabban haladnak, mint hittem. Most látom, hogy rosszul mértem fel a távolságot −

mormolta.

Jasper védelmezőén föléje hajolt.

− Mi változott? − kérdezte.

− Meghallották, hogy játszunk, útirányt változtattak − felelte Alice bűnbánóan, mintha

önmagát tenné felelőssé azért, ami megijesztette, bármi legyen is az.

Hét fürge szempár villant rám, és fordult el rólam a következő pillanatban.

− Mennyi időnk van? − kérdezte Carlisle Edwardhoz fordulva. Láttam Edward arcán,

hogy egy pillanatig nagy erőfeszítéssel

összpontosít.

− Kevesebb, mint öt perc. Szaladnak. Játszani szeretnének − mondta komor arccal.

− Elég annyi idő? − Carlisle pillantása megint felém villant.

− Nem, úgy nem, hogy közben viszem... − félbehagyta a mondatot. − Különben is, ha

valamire végképp nincs szükségünk, hát arra, hogy szagot fogjanak, és vadászni kezdjenek.

− Hányan vannak? − faggatta Emmett Alice-t.

− Hárman − felelte Alice kurtán.

− Hárman! − horkant fel Emmett gúnyosan. − Hát akkor csak jöjjenek!

És úgy megfeszítette vaskos karját, hogy kidagadtak rajta acélizmai.

Egy hosszúnak tetsző másodperc töredékéig Carlisle habozott. Csak Emmett tűnt teljesen

nyugodtnak: a többiek aggódva várták Carlisle döntését.

− Egyszerűen folytassuk a játékot! − határozott végül Carlisle. A hangja hűvös volt és

fegyelmezett. − Alice azt mondja, csak kíváncsiak.

Mindez pár pillanat alatt zajlott le, és mivel nagyon figyeltem, a javát hallottam is, bár azt

már nem értettem, mit kérdezett Esme Edwardtól némán mozgó ajakkal. Csak annyit láttam,

hogy Edward kissé megrázza a fejét, és Esme arcát elönti a megkönnyebbülés.

− Most te leszel a fogó, Esme − közölte Edward. − Én pedig a bíró! − És lecövekelt

mellettem.

A többiek visszatértek a mezőre, és éberen pásztázták a sötét erdőt. Alice és Esme is a

közelembe húzódott.

− Ereszd le a hajad! − mondta Edward halk, színtelen hangon. Engedelmesen kihúztam a

gumit a lófarkamból, és megráztam a

fejem, hogy a hajam körben a vállamra hulljon. Kimondtam, ami már eddig is nyilvánvaló

volt:

− Erre tartanak.

− Igen. Állj nagyon nyugodtan, maradj csendben, és kérlek, el ne mozdulj mellőlem! −

Igyekezett leplezni a hangjában bujkáló feszültséget, de azért én meghallottam. Előrekotorta a

hajamat, az arcom két oldalára.

− Ez nem sokat segít − mondta Alice lágyan. − Én a mező túloldaláról is éreztem az

illatát.

− Tudom! − felelte Edward tehetetlen ingerültséggel.

− Mit kérdezett tőled Esme? − suttogtam. Edward habozott egy pillanatig.

− Hogy szomjasak-e − morogta végül vonakodva.

Teltek a másodpercek: a játék most már csak tessék-lássék folytatódott. Senki sem mert

keményebben ütni, Emmett, Rosalie és Jasper is csak a belső négyszögben ődöngtek. Időről

időre az agyamat megbénító félelem ellenére észrevettem, hogy Rosalie engem néz. A

pillantása kifejezéstelen volt, de abból, ahogy a száját elhúzta, sejtettem, hogy dühös lehet.

Edward már egyáltalán nem figyelt a játékra, az erdőt pásztázta.

− Sajnálom, Bella! − hajtogatta lázasan. − Ostobaság volt, és felelőtlenség, hogy

ilyesminek tettelek ki. Annyira sajnálom!

Hirtelen elakadt a lélegzete, mereven pásztázta a mező jobb szélét. Fél lépést tett

oldalazva, hogy eltakarjon az érkezők elől.

Carlisle, Emmett és a többiek is ugyanarra fordultak, nyilván ők is hallották, amit az én

fülem még nem: a közeledő léptek zaját.