Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


17/1. A JÁTÉK

2009.10.26

Az ESŐ ÉPPEN AKKOR KEZDETT SZEMERKÉLNI, amikor befordultunk az utcánkba. Egészen addig a

legkisebb kétségem sem volt afelől, hogy velem marad abban a néhány köztes órában is,

amelyet a való világban töltök.

És ekkor megpillantottam a Charlie felhajtóján parkoló fekete autót, egy viharvert, öreg

Fordot − és Edward halkan, nyersen mormolt valamit, amit nem értettem.

Az eső elől az eresz alá húzódva ott állt Jacob Black, az apja tolószéke mögött. Billy arca

kemény és szenvtelen volt, s amikor Edward leparkolt a járda mentén, Jacob is rosszkedvűen

nézett ránk.

− Hát, ez keresztbe tett. − Edward halk hangjából csak úgy sütött a düh.

− Azért jött, hogy figyelmeztesse Charlie-t? − találgattam. Én inkább rémült voltam, mint

dühös. Edward némán bólintott, és összehúzott szemmel viszonozta Billy pillantását az eső

függönyén keresztül.

Igazán örültem, hogy Charlie még nem ért haza.

− Bízd ezt rám! − kérleltem Edwardot. Sötét, kihívó tekintete megijesztett.

Nagy meglepetésemre bólintott.

− Igen, alighanem az lesz a legjobb. De légy óvatos! A gyerek semmit sem sejt az

egészből!

Kissé felhúztam az orrom, amiért a „gyerek” szót használta.

− Jacob nem sokkal fiatalabb, mint én! − emlékeztettem. Rám nézett, a dühe hirtelen

elpárolgott.

− Igen, tudom − biztosított egy mosollyal. Sóhajtozva a kilincsre tettem a kezem.

− Vidd be őket a házba − rendelkezett−, hogy el tudjak menni! Alkonyattájt érted jövök.

− Kéred a furgonom? − ajánlottam föl, de közben azon aggódtam, mit mondok majd

Charlie-nak, hová lett a kocsi.

Edward legyintett.

− Gyalog gyorsabban hazaérek, mint ezzel a csotrogánnyal!

− Nem muszáj elmenned − mondtam vágyakozva. Gyászos arckifejezésem láttán Edward

felkacagott.

− De, ami azt illeti, muszáj. Ha sikerült megszabadulnod tőlük − sötét pillantást vetett a

két Black felé −, még mindig ott van Charlie: fel kell készítened rá, hogy bemutatod neki az

új fiúdat!

Szélesen elvigyorodott, mind a harminckét foga kivillant. Felnyögtem.

− Kösz szépen!

− Nemsokára visszajövök! − ígérte csibészes, féloldalas mosolyával, melyet annyira

szerettem. Újra a veranda felé pillantott, aztán előrehajolt, és gyorsan megcsókolt közvetlenül

az állam alatt. A szívem egy pillanatra megállt, aztán vadul összevissza vert, és a szemem

sarkából láttam, hogy Billy arca immár minden, csak nem szenvtelen, keze a tolószéke

karfáját markolta.

− Nemsokára! − hangsúlyoztam. Kinyitottam a kocsi ajtaját, és kiléptem az esőbe.

Éreztem a hátamban Edward tekintetét, miközben majdnem futva tettem meg az utat a

könnyű, szemerkélő esőben a verandáig.

− Hello, Billy! Szia, Jacob! − üdvözöltem őket olyan derűsen, amennyire csak tőlem telt.

− Charlie nincs itthon. Remélem, nem vártok túl régóta!

− Nem túl régóta − mondta Billy fojtott hangon. Fekete szeme áthatóan meredt rám. −

Csak ezt akartam odaadni neki. − Az ölében pihenő barna papírzacskóra mutatott.

− Köszönjük! − mondtam, bár fogalmam sem volt róla, mi lehet benne. − Nem jöttök be

egy percre, hogy megszárítkozzatok?

Úgy tettem, mintha észre se venném, milyen feszült figyelemmel vizslat, ahogy kinyitom

az ajtót, és előretessékelem őket.

− Ezt elvehetnem esetleg? − intettem a zacskó felé, és amikor megfordultam, hogy

becsukjam az ajtót, engedélyeztem magamnak egy utolsó pillantást Edwardra. Ott várt,

mozdulatlanul, a tekintete komoly.

− Talán be kellene tenni a hűtőbe! − jegyezte meg Billy, mikor átadta nekem a zacskót. −

Harry Clearwater-féle házilag készített panír van benne sült halhoz, Charlie kedvence. A

hűtőben szárazabb marad.

− Köszönjük! − ismételtem, de ezúttal őszintén. − Kezdtem kifogyni az ötletekből,

hogyan készítsem el neki a halat, és ma este alighanem megint hoz egy újabb adagot.

− Már megint horgászni ment? − Billy szeme ravaszul megcsillant. − Odalenn, a szokott

helyén? Lehet, hogy arra kerülök, és megkeresem.

− Nem − hazudtam gyorsan. − Ma valami új helyre készült... fogalmam sincs, hová.

Észrevette arcomon a riadalmat, és gondolkodóba esett. −Jake − mondta lassan −,

behoznád Rebecca legújabb fényképét a kocsiból? Azt is itt akarom hagyni Charlie-nak.

− Hol van? − Jacob durcásan bámulta a padlót.

− Azt hiszem, a csomagtartóban − felelte Billy. − Szerintem legalul lesz!

Jacob kikullogott az esőbe.

Billyvel némán néztük egymást. Néhány másodperc múlva a csönd kezdett kínossá válni,

úgyhogy megfordultam, és elindultam a konyha felé. Billy követett: hallottam, ahogy a

nedves kerekek megnyikordulnak a linóleumon.

Besuvasztottam a zacskót a hűtő már amúgy is zsúfolt, felső polcára, és szembefordultam

vele. Billy barázdált arcából nem tudtam kiolvasni semmit.

− Charlie még sokáig nem jön haza! − közöltem csaknem gorombán.

Bólintott, de nem mondott semmit.

− Még egyszer köszönöm a panírt − részemről ez már célzatos volt.

Billy újra bólintott. Sóhajtva keresztbe fontam a karomat a mellemen.

Megérezhette, hogy felhagytam az udvariaskodással.

− Bella... − kezdte, aztán habozva elhallgatott. Vártam.

− Bella − kezdte újra −, Charlie az egyik legjobb barátom.

− Úgy vettem észre − folytatta mély, dörmögő hangján, minden szót gondosan artikulálva

−, hogy sok időt töltesz az egyik Cullen fiúval.

− Igen − ismételtem kurtán. Billy szeme összeszűkült.

− Lehet, hogy nem rám tartozik, de azt hiszem, ez nem túl jó ötlet.

− Igaz! − vetettem oda keményen. − Csakugyan nem tartozik! Ellenséges hangom

hallatán fölvonta őszülő szemöldökét.

− Talán nem tudod, de a Cullen-családnak igen rossz híre van a rezervátumban.

−Ami azt illeti, tudok róla! − vágtam vissza keményen. Ez meglepte. − De a rossz hírükre

nem szolgálhattak rá, igaz? Mivel Cullenék soha be nem teszik a lábukat a rezervátumba,

ugye? − Láttam rajta: meghökkent, hogy ilyen nyíltan emlékeztettem a paktumra, amely

megvédelmezte, ugyanakkor kötelezte is a törzsét.

− Ez igaz − ismerte el, és óvatos pillantást vetett rám. − Úgy látom, te... sokat tudsz

Cullenékről. Többet, mint hittem.

Farkasszemet néztem vele.

− Talán még annál is többet.

Elhúzta a száját, miközben fontolóra vette, amit mondtam.

− Talán igen − ismerte el, de aztán megvillant a szeme, jelezve, hogy átlát rajtam. − Na

és Charlie is ilyen tájékozott, mint te?

Mi tagadás, megtalálta a rést a pajzson.

− Charlie nagyon kedveli Cullenéket − próbáltam kitérni a válasz elől. Billy nagyon jól

értette, mit jelent ez a köntörfalazás. Az arcán szomorúságot láttam, meglepetést nem.

− Lehet, hogy nem tartozik énrám ez a dolog − mondta. − De talán Charlie-ra igen.

− Mivel elsősorban rám tartozik, annak eldöntése is rám tartozik, hogy Charlie-ra tartozike

vagy sem, rendben?

Annyira igyekeztem, hogy semmi kompromittálót ne mondjak, hogy végül abban sem

voltam biztos, hogy egyáltalán megértette ezt a zavarosra sikeredett kérdést. De úgy tűnt,

igen. Gondolkodott egy kicsit, miközben az eső a háztetőn kopogott − más hang nem is törte

meg a csöndet.

− Igen − adta meg magát végül. − Azt hiszem, ez is csak rád tartozik.

Felsóhajtottam.

− Kösz, Billy!

− De azért jól gondold meg, mit csinálsz, Bella! − unszolt.

− Rendben − vágtam rá.

Billy összevonta a szemöldökét.

− Ezt úgy értettem, hogy ne csináld, amit csinálsz!

A szemében nem láttam semmi mást, csak irántam érzett aggodalmat, és nem tudtam mit

felelni.

Ebben a pillanatban a bejárati ajtó hangosan bevágódott.

− Feltúrtam az egész kocsit, de nincs ott semmiféle fénykép! − Jacob panaszos hangja

előbb ért el hozzánk, mint ő maga. Pólója elázott, és a hajából is csöpögött a víz.

− Nahát... − horkant fel Billy, és mire megfordult a tolószékével, hogy szembenézzen a

fiával, közönyös képet vágott. − Biztos otthon felejtettem.

Jacob teátrálisan pislogott a plafonra.

− Nagyszerű!

− Nos akkor, Bella, mondd meg Charlie-nak − Billy elhallgatott egy pillanatra, mielőtt

folytatta −, hogy beugrottunk egy kicsit!

− Megmondom − motyogtam.

− Máris megyünk? − kérdezte Jacob meglepetten.

− Charlie ma későn jön haza! − magyarázta Billy, miközben elgördült a székével Jacob

mellett.

− Ó... − Jacob csalódottnak tűnt. − Hát akkor, gondolom, majd legközelebb beszélgetünk,

Bella.

− Persze − feleltem.

− Vigyázz magadra! − intett Billy. Nem feleltem.

Jacob kisegítette az apját az ajtón. Kurtán utánuk intettem, miközben gyors pillantást

vetettem immár üres furgonomra, aztán még mielőtt elhajtottak volna, bevágtam az ajtót.

Egy percig csak álltam az előszobában, hallottam őket kitolatni és elhajtani. Nem

moccantam, vártam, hogy csillapuljon az ingerültségem és a nyugtalanságom. Amikor a

feszültség végre enyhült, fölmentem, hogy elegánsra hangolt délutáni szerelésem valami

kényelmesebbre cseréljem.

Egy csomó felsőrészt felpróbáltam, de nem tudtam eldönteni, mire számítsak este. Minél

többet gondoltam arra, ami vár rám, annál jelentéktelenebbnek tűnt az imént lezajlott

incidens. Most, hogy sem Jasper, sem Edward nem volt a közelemben, szabad folyást

engedtem korábban elfojtott reakcióimnak. Gyorsan letettem róla, hogy alkalomhoz illő

öltözéket keressek − magamra kaptam egy régi flanelinget és egy farmert −, mert rájöttem,

hogy úgyis dzsekiben leszek egész éjszaka.

Megszólalt a telefon, én meg ész nélkül rohantam fölvenni. Egyeden hangra vágytam,

minden más hang csak csalódást okozhatott. Közben tudtam, hogy ha ő akarna beszélni

velem, akkor egyszerűen előtűnne a semmiből.

− Halló! − szóltam bele a kagylóba kifulladva.

− Bella? Én vagyok az! − hallottam Jessica hangját.

− Ó, szia, Jess! − Visszaküzdöttem magam a valóságba. Úgy tűnt, mintha nem is napokkal,

hanem hónapokkal ezelőtt beszéltem volna utoljára Jessicával. − Milyen volt a bál?

− Fantasztikus! − lelkendezett Jessica, és máris hozzáfogott, hogy percről percre elmesélje

az előző estét. Én a megfelelő időpontokban felnyögtem, hogy: óh! és ah!, de nem nagyon

sikerült odafigyelnem. Jessica, Mike, a bál, az iskola − most valahogy mindegyik

lényegtelennek tűnt. Állandóan az ablakot lestem, próbáltam eldönteni, alkonyodik-e már a

nehéz felhők mögött.

− Hallottad egyáltalán, amit mondtam, Bella? − kérdezte Jess ingerülten.

− Bocs, nem figyeltem. Mit mondtál?

− Azt, hogy Mike megcsókolt! Hát nem hihetetlen?

− Ez nagyszerű, Jess! − helyeseltem.

− Na és te mit csináltál tegnap? − szegezte nekem a kérdést Jessica, még mindig

sértődötten, amiért nem mutattam az elvárt érdeklődést. Vagy azért, mert nem kértem, hogy

részletezze.

− Semmi különöset. Kinn tébláboltam a szabadban, és élveztem a napsütést.

Hallottam, amint Charlie kocsija behajt a garázsba.

− Edward Cullen jelentkezett azóta?

Csapódott a bejárati ajtó, Charlie matatása hallatszott, ahogy elrámolja a

horgászfelszerelését.

− Ööö... − Fogalmam sem volt, mit adtam be neki legutóbb.

− Hello, kislány! − rikkantotta Charlie, miközben belépett a konyhába. Üdvözlésképpen

odaintettem neki.

Jess meghallotta a hangját.

− Ja, hallom, apád is ott van. Semmi baj, majd holnap beszélgetünk. Akkor viszlát

matekon!

− Viszlát, Jess! − Letettem a kagylót. − Szia, apu! − mondtam. Charlie a kezét sikálta a

mosogató csapjánál. − Hol van a hal?

− Beraktam a hűtőbe.

− Megyek, kiveszek párat, mielőtt megfagyna. Billy itt járt ma délután, és hozott egy adag

Harry Clearwater-féle panírt! − Sikerült a hangomba némi lelkesedést csempésznem.

− Tényleg? − Charlie szeme felragyogott. − Az a kedvencem! Charlie összetakarított, én

pedig nekiálltam vacsorát készíteni.

Nem telt bele sok idő, már ott is ültünk az asztalnál, és némán ettünk. Charlie-nak ízlett az

étel. Én pedig törtem a fejem, hogyan hajtsam végre a megbízatásomat, próbáltam kitalálni,

hogyan tudnám bedobni a témát.

− Mit csináltál ma egész nap? − Charlie kérdése rezzentett föl töprengésemből.

− Hát délután csak itt tébláboltam a ház körül... -Jobban mondva a délután egy igen kis

részében, tettem hozzá gondolatban. Megpróbáltam szenvtelen hangon beszélni, de a

gyomrom összeszorult. − Délelőtt pedig átmentem Cullenékhoz.

Charlie kezéből kiesett a villa.

− Te Dr. Cullen lakásán jártál? − ámélkodott.

Úgy tettem, mintha nem venném észre, mennyire meghökkent. − Aha.

− De mi a csudát csináltál ott? − Még mindig nem vette föl a villáját.

− Hát igazából Edward Cullennel randizom ma este, és be akart mutatni előtte a szüleinek.

− Charlie úgy festett, mint akit menten megüt a guta. − Apu? Apu, jól vagy?

− Te Edward Cullennel találkozgatsz? − mennydörögte. Hajjaj...

− Eddig azt hittem, kedveled Cullenéket!

− Túl öreg hozzád!

− Az osztálytársam! − vetettem ellene, bár Charlie közelebb járt az igazsághoz, mint

sejtette.

− Várjál csak... − emelte fel a kezét. − Melyik is az az Edwin?

− Edward. A legfiatalabb, akinek olyan vörösesbarna haja van. − És aki gyönyörű, mint

egy isten, folytattam magamban.

− Na jó, ez már valamivel... − hápogott − valamivel elfogadhatóbb, gondolom. Nem

tetszik nekem az a nagy darab testvére. Biztosan nagyon rendes fiú, meg minden, de túl...

érettnek tűnik hozzád. Ez az Edwin a fiúd?

− Edwardnak hívják, apu.

− Udvarol?

− Valami olyasmi.

− A minap még azt mondtad, nincs a városban olyan fiú, aki érdekelne! − De közben újra

felvette a villáját, úgyhogy a nehezén túljutottunk.

− Edward nem is a városban lakik.

Lesújtó pillantást vetett rám, de közben tovább rágott.

− És különben is − folytattam −, még nagyon kezdeti stádiumban van a dolog. Úgyhogy

ne is hozzál zavarba ezzel az udvarlás-szöveggel, jó?

− Mikor jön érted?

− Pár percen belül itt lesz.

− És hová akar vinni téged? Hangosan felnyögtem.

− Tisztára, mint a spanyol inkvizíció. Baseballozni fogunk a családjával.

A homloka ráncba szaladt, de aztán felkuncogott.

− Azt akarod mondani, hogy baseballozni fogsz? Te?

− Hát, azt hiszem, többnyire inkább csak nézni fogom.

− Te nagyon odalehetsz ezért a fiúért! − jegyezte meg gyanakodva.

Fölsóhajtottam, és égnek emeltem a szememet, hogy érzékeltessem vele, képtelenségeket

beszél.

Ekkor meghallottam a motorzajt, Edward kocsija megállt a házunk előtt. Felpattantam, és

hozzáfogtam, hogy elmosogassak.

− Hagyd csak, most az egyszer én is elmosogathatok. Úgyis túlságosan elkényeztetsz!

Megszólalt a csengő, és Charlie a bejárathoz masírozott, velem a sarkában.

Eddig észre se vettem, hogy zuhog odakint. Edward ott állt a veranda lámpájának

fénykörében, és úgy festett, mint egy esőkabátot reklámozó férfi modell.

− Gyere beljebb, Edward!

Fellélegeztem, hogy Charlie mégsem tévesztette el Edward nevét.

− Köszönöm, Swan rendőrfőnök úr! − mondta Edward tiszteletteljes hangon.

− Szólíts nyugodtan Charlie-nak! Add csak ide a dzsekidet, fölakasztom.

− Köszönöm, uram.

− Foglalj helyet, Edward! Grimaszt vágtam.

Edward könnyedén leereszkedett az egyetlen székre, így én kénytelen voltam Swan

rendőrfőnök mellé ülni a díványra. Gyorsan Edwardra öltöttem a nyelvem, ő pedig válaszként

rám kacsintott Charlie háta mögül.

− Hallom, baseballmeccsre viszed a lányomat! − Talán csak Washington államban nem

tűnik fel senkinek, hogy a szakadó eső nemigen kedvez a szabadtéri sportoknak.

− Igen, uram, úgy tervezzük! − Edward szemlátomást nem lepődött meg rajta, hogy

megmondtam apámnak az igazat. Persze, lehet, hogy kihallgatott bennünket.

− Hát nem semmi, hogy ilyesmire rá tudtad venni! − Charlie felnevetett, és Edward is vele

kacagott.

− Oké! − pattantam fel. − Most már eleget humorizáltatok az én rovásomra. Akár

mehetünk is! − Kisiettem az előszobába, és fölvettem a dzsekimet. Apám és Edward követtek.

− De ne maradj túl sokáig, Bell!

− Ne aggódjon, Charlie, korán hazahozom! − ígérte Edward.

− Aztán vigyázz a lányomra, rendben? Felnyögtem, de azok ketten tudomást sem vettek

rólam.

− Biztonságban lesz velem, uram, ezt megígérem.

Charlie nem kételkedhetett Edward őszinteségében, mert az csak úgy sütött minden

szavából.

Méltóságteljesen kivonultam. Mindketten nevettek, Edward elindult utánam.

A verandán földbe gyökerezett a lábam. Furgonom mögött egy dzsip állt, egy valóságos

szörnyeteg. A kereke magasabban volt, mint a derekam. A fényszórókat meg a hátsó lámpákat

fémrács védte, az ütközőhöz négy jókora reflektort erősítettek. A motorháztető vörösen

csillogott. Charlie halkan füttyentett.

− Ne felejtsd el bekapcsolni a biztonsági övet! − Csak ennyit bírt kinyögni.

Edward követett az utasülés felőli ajtóhoz, és kinyitotta előttem. Felmértem, milyen távol

van az ülés, és ugráshoz készülődtem. Edward felsóhajtott, aztán egy kézzel felemelt. Szívből

reméltem, hogy Charlie nem vette észre.

Miközben normális, emberi tempóban megkerülte a kocsit, hogy a volánhoz üljön,

megpróbáltam bekapcsolni a biztonsági övet. De túlságosan sok szíjat-csatot találtam.

− Mi ez a sok izé?

− Terepautózásra kitalált biztonsági hám.

− Hűha!

Megpróbáltam összehozni a megfelelő csatot a megfelelő szíjjal, de nem volt könnyű

dolgom. Edward megint sóhajtott, és odahajolt, hogy segítsen. Hálát adtam az égnek, amiért

olyan sűrűn esik, hogy alig látom Charlie-t és a verandát. így ő sem láthatta, ahogy Edward

keze megpihen a nyakamon, és végigsimítja a kulcscsontomat. Fölhagytam a próbálkozással,

hogy hasznossá tegyem magam, ehelyett arra koncentráltam, hogy ne ájuljak el.

Edward végül indított, és a motor dorombolva életre kelt. Hamar magunk mögött hagytuk

a házat.

− Milyen... ühm... nagy dzsiped van!

− Emmetté. Gondoltam, nem szeretnéd futva megtenni az egész utat.

− Hol tartjátok ezt a valamit?

− Az egyik melléképületet garázzsá alakítottuk.

− Te nem akarod bekapcsolni a biztonsági övedet? Hitetlenkedő pillantást vetett rám.

Aztán hirtelen leesett a tantusz.

− Azt mondod, az egész utat? Vagyis egy részét mégiscsak futva fogjuk megtenni? − A

hangom néhány oktávval magasabbra csúszott a megszokottnál.

Magabiztosan elvigyorodott.

− Te nem fogsz futni.

− Azt nem, viszont hányingerem lesz.

− Csak tartsd csukva a szemed, és nem lesz semmi bajod! Az ajkamba harapva próbáltam

leküzdeni a pánikot. Odahajolt hozzám, hogy csókot nyomjon a fejem búbjára, aztán

felnyögött. Értetlenül néztem rá.

− Olyan jó illatod van az esőben! − panaszolta.

− A szó jó vagy rossz értelmében? − kérdeztem óvatosan. Felsóhajtott.

− Mindkettőben, mindig mindkettőben!

Nem tudom, miként találta meg az utat abban a sötétben és zuhogó esőben, de valahogy

mégis sikerült rábukkannia egy mellék-útra, mely inkább hegyi ösvény volt. Hosszú ideig

megnyikkanni sem bírtam, úgy pattogtam le-föl az ülésen, mint egy légkalapács. Edward

azonban élvezte a dolgot, egész úton vigyorgott.

Aztán elértük az ösvény végét: a fák a dzsip három oldalán áthatolhatatlan, zöld falat

alkottak. Az eső már csak szemerkélt, és pillanatról pillanatra enyhült, az ég mind nagyobb

foltokban derengett elő a felhők mögül.

− Sajnálom, Bella, innentől gyalog kell mennünk.

− Tudod mit? Inkább itt megvárlak.

− Hová lett a bátorságod? Ma délelőtt még nagy volt a szád.

− Még nem hevertem ki a legutóbbit. − Létezik, hogy az csak tegnap történt?

Egy szempillantás alatt az oldalamnál termett, és a szíjakat kezdte kioldozgatni.

− Ezt majd én megoldom, te csak menj! − tiltakoztam.

− Hmmm... − mondta eltöprengve, miközben gyorsan befejezte kiszabadításomat. − Úgy

látom, módosítanom kell némileg a memóriádat...

Mielőtt felelhettem volna, kirántott a dzsipből, és talpra állított odakinn. Már csak alig-alig

szemerkélt, Alice-nak igaza volt.

− Módosítani? A memóriámat? − Ideges lettem.

− Valami olyasmi! − Merően nézett rám, de szemében vidámság csillogott. A fejem két

oldalán a dzsipnek támaszkodott, és előrehajolt, amivel arra kényszerített, hogy az ajtóhoz

préselődjek. Még közelebb hajolt, az arca néhány ujjnyira volt az enyémtől. Nem volt hová

menekülnöm.

− Mondd csak − lehelte, amikor az illata már kezdte összezavarni a gondolataimat −,

mitől is félsz tulajdonképpen?

− Hát, például attól, hogy nekimegyünk egy fának... − Nagyot nyeltem. − ... meg attól,

hogy meghalok. És hogy hányni fogok.

Elfojtott egy mosolyt. Aztán lehajtotta a fejét, és hideg ajkával gyöngéden megérintette a

gödröcskét a nyakam tövénél.

− Még most is félsz? − mormolta bele a bőrömbe.

− Igen. − Keményen próbáltam koncentrálni. − Attól, hogy fának ütközünk, és a

hányingertől.

Az orra hegye végigsúrolta a bőrömet a nyakamtól az állam hegyéig. A lélegzete

csiklandozott.

− És most? − suttogta bele az államba.

− Fák! − ziháltam. − Tengeribetegség!

Megcsókolta a szemhéjamat.

− Bella, ugye nem gondolod komolyan, hogy én nekimegyek egy fának?

− Te nem, de én igen! − mondtam nem túl nagy meggyőződéssel. Edward észrevette, hogy

a győzelem küszöbén áll.

Lassan végigcsókolta az arcomat, aztán megállt, pontosan a szájam sarkánál.

Hagynám, hogy egy fa ártson neked? − Az ajka leheletfinoman súrolta reszkető alsó

ajkamat.

− Nem − nyögtem. Volt még egy második része is zseniális védőbeszédemnek, de az

valahogy nem akart az eszembe jutni.

− Na látod! − mondta, és az ajka lassan az enyémre csúszott. − Nincs mitől félni, igaz?

− Nincs − sóhajtottam, és megadtam magam.

Ekkor a két tenyere közé fogta az arcomat, majdnem durván, és istenigazában csókolni

kezdett, ajka szorosan tapadt az enyémhez.

Nincs mentségem arra, amit tettem. Igazán több eszem lehetett volna. És mégsem tudtam

megállni, hogy ugyanúgy reagáljak, mint az első alkalommal. Ahelyett, hogy szép nyugodtan,

mozdulatlanul álltam volna, a karom önkéntelenül Edward nyakára fonódott, és a testem

hirtelen hozzátapadt az ő kőszobor alakjához. Sóhajtottam, és elnyílt az ajkam.