Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


15. CULLENÉK

2009.10.26

EGY ÚJABB FELHŐS NAP TOMPA FÉNYÉRE ÉBREDTEM. Aztán csak feküdtem, kótyagosan, kábán, a

karommal takartam el a szemem. Valami megpróbált betörni a tudatomba, talán egy álom

követelte, hogy visszaemlékezzek rá. Felnyögtem, és az oldalamra fordultam, remélve, hogy

még álhatók egy kicsit. Aztán hirtelen elárasztott az előző nap emléke.

− Jaj! − Olyan hirtelen ültem fel, hogy beleszédültem.

− A hajad úgy fest, mint egy szénaboglya... de nekem tetszik! − Edward csöndes, nyugodt

hangja a sarokban álló hintaszék felől jött.

− Edward! Hát itt maradtál! − ujjongtam, és gondolkodás nélkül átrohantam a szobán, és

az ölébe vetettem magam. A következő pillanatban, amikor az agyam utolért,

megbotránkoztam gátlástalan lelkesedésemen. Félve néztem Edwardra, hátha átléptem egy

határt, amelyet nem kellett volna. De Edward csak nevetett.

− Hát persze − válaszolta. Meghökkent, de azért szemlátomást örült a lelkesedésemnek.

Dörzsölgetni kezdte a hátamat.

A fejemet óvatosan a vállára hajtottam, és belélegeztem a bőre illatát.

− Azt hittem, csak álom volt az egész!

− Nem vagy te olyan kreatív, hogy ilyet bírj álmodni! − csúfolódott.

− Charlie! − villant az eszembe. Ész nélkül vetődtem az ajtó felé.

− Már egy órája elment itthonról. Azt is megemlíteném, hogy indulás előtt gondosan

visszacsatlakoztatta az akkumulátorod kábeleit. Be kell vallanom, kissé csalódtam. Tényleg

ilyen egyszerűen vissza lehetne tartani, ha el akarnál menni?

Az ajtóban toporogtam: nagyon szerettem volna visszamenni hozzá, de féltem, hogy

kellemetlen a leheletem, mert még nem mostam fogat.

− Máskor nem vagy ilyen zavart reggelenként. − Hívogatóan kitárta felém a karját.

Csaknem lehetetlen volt ellenállni a kísértésnek, hogy visszatérjek az ölébe.

− Szükségem van pár emberi percre! − vallottam be.

− Megvárlak.

A fürdőszobába rontottam, az érzéseim úgy kavarogtak, hogy magam sem igazodtam el

köztük. A tükörből visszanéző arc majdhogynem idegen volt − a szeme túl ragyogó ahhoz,

hogy az enyém legyen, a járomcsontján lázas, piros foltok. Fogat mostam, aztán

kibontogattam azt a kusza dzsungelt, amivé a hajam változott az éjszaka. Hideg vizet

fröcsköltem az arcomba, és próbáltam egyenletesen lélegezni, különösebb siker nélkül.

Majdhogynem futólépésben tértem vissza a szobámba.

Valóságos csodának éreztem, hogy még mindig ott ül, kitárt karral, énrám várva.

Kinyújtotta értem a kezét, és a szívem összevissza kezdett dörömbölni.

− Isten hozott újra! − mormolta, miközben átölelt.

Már egy ideje némán ringatott, amikor észrevettem, hogy átöltözött, és a haja is sima.

− Elmentél közben? − vádlón megböktem frissen vasalt inge gallérját.

− Mégse mehetek ki a házból reggel ugyanabban a ruhában, amiben tegnap bejöttem. Mit

szólnának a szomszédok?

Elhúztam a számat.

− Nagyon mélyen aludtál, nem maradtam le semmiről! − A szeme megvillant. − Addigra

már kibeszélted magad álmodban!

Felnyögtem.

− Mit mondtam?

Aranyszín szeme hirtelen nagyon gyöngéd lett.

− Azt mondtad, hogy szeretsz.

− Ezt már eddig is tudtad. − Lehajtottam a fejem.

− Igen, de azért jó volt hallani. A vállába rejtettem az arcomat.

− Szeretlek! − suttogtam.

− Most már te vagy az életem − felelte egyszerűen.

Ezek után már nem volt mit mondanunk, legalábbis abban a pillanatban. Edward le-föl

ringatott bennünket a hintaszékben, miközben a szoba egyre világosabb lett.

−Ideje reggelizni − mondta végül könnyedén, gondolom, csak azért, hogy bebizonyítsa,

észben tartja összes emberi gyöngeségeimet.

A torkomhoz kaptam mindkét kezemmel, és kitágult szemmel meredtem rá. Döbbenet

nyilallt át az arcán.

− Csak vicceltem! − vihogtam. − Méghogy rossz színésznő lennék!

Utálkozva ráncolta a homlokát.

− Ez egyáltalán nem volt vicces!

− De nagyon is vicces volt, és ezt te is tudod! − De azért hosszan, fürkészve néztem

aranyszínű szemébe, hogy lássam, megbocsátott-e nekem. Úgy láttam, igen.

− Fogalmazzak másként? − kérdezte. − Ideje reggelizni az emberi lényeknek!

− Ó, rendben!

Föllendített kőszobor vállára, gyöngéden ugyan, de olyan gyorsan, hogy egy pillanatra

elállt a lélegzetem. Hiába tiltakoztam, miközben könnyedén leszaladt velem a lépcsőn, rám se

hederített. Aztán lecsusszantott a válláról −, és szerencsére fejjel fölfelé − lerakott egy székre.

− Mi lesz reggelire? − tudakoltam nyájasan. Ez meghökkentette egy pillanatra.

− Hát, nem is tudom. Mit szeretnél? Elvigyorodtam, és felugrottam a székről.

− Semmi gond, egyedül is egész jól elboldogulok. Figyeld, milyen ügyesen vadászok!

Becserkésztem egy tálkát és egy doboz müzlit. Magamon éreztem a tekintetét, miközben

kiöntöttem a tejet, és felkaptam egy kiskanalat. Letettem a tálkát magam elé az asztalra, aztán

tétováztam egy pillanatig.

− Hozhatok neked is valamit? − kérdeztem, nem akarván udvariatlan lenni.

Égnek emelte a szemét.

− Csak egyél, Bella!

Ültem az asztalnál, és őt figyeltem, miközben bekaptam egy kanál müzlit. Edward

egyfolytában engem bámult, tanulmányozta minden mozdulatomat. Ettől zavarba jöttem.

Lenyeltem a falatot, hogy beszélni tudjak, és kissé eltereljem a figyelmét.

− Szóval mi a mai program?

− Hmmm... − Gondosan megválogatta a szavait. − Nem lenne kedved ma megismerkedni

a családommal?

Kis híján félrenyeltem.

− Most megijedtél? − kérdezte reménykedve.

− Igen − ismertem be, mert hiába is tagadtam volna.

− Ne aggódj! − Csúfondárosan elvigyorodott. − Én megvédelek!

− Én nem tőlük félek − magyaráztam −, hanem attól, hogy nem fognak... kedvelni engem.

Nem fognak, szóval, meglepődni, hogy hazaviszel egy... izé... szóval ilyesvalakit, mint én?

Tudják, hogy én tudom róluk...?

− Már mindent tudnak. Tegnap, képzeld, még fogadtak is − elmosolyodott, de a hangja

nyers volt −, hogy ma hazaviszlek-e magammal, bár hogy miért fogad valaki Alice ellen, fel

nem foghatom. Nekünk a családban különben sincsenek titkaink egymás előtt. Nem is lenne

sok értelme, amikor én ugye gondolatolvasó vagyok, Alice a jövőbe lát, meg minden.

−Jasper pedig gondoskodik róla, hogy kellemes, könnyű mámor töltsön el benneteket,

valahányszor beavatjátok egymást a titkaitokba, erről se feledkezzünk meg!

− Látom, figyeltél! − dicsért meg mosolyogva.

− Szoktam néha − fintorogtam. − Szóval Alice előre látta, hogy eljövök?

Erre furán reagált.

−Valami ilyesmi − mondta látható zavarban, és elfordult, hogy ne lássam a tekintetét.

Kíváncsivá tett.

− Jó az a valami, amit eszel? − Hirtelen visszafordult felém, és bizalmatlanul méregette a

reggelimet. − Őszintén szólva, nem tűnik valami étvágygerjesztőnek!

− Hát igen, egy ingerlékeny grizzly biztosan sokkal étvágygerjesztőbb... − morogtam.

Edward csúnyán nézett rám, de nem vettem tudomást róla. Még mindig azon töprengtem,

miért reagált olyan furán, amikor az előbb szóba hoztam Alice-t. Gyorsan kikanalaztam a

müzlit, és közben ezen spekuláltam.

A konyha közepén ácsorgó Adonisz szórakozottan bámult kifelé a hátsó ablakon.

Aztán újra megragyogtatta szívdöglesztő mosolyát.

− És azt hiszem, neked is be kell mutatnod engem apádnak.

− De hiszen már ismer! − emlékeztettem.

− Mint azt a fiút, akivel jársz, úgy értettem. Gyanakodva méregettem.

− De miért?

− Hát nem ez a szokás? − kérdezte ártatlanul.

− Fogalmam sincs − vallottam be. Előéletem nem bővelkedett tapasztalatokban. Nem

mintha esetünkben az együttjárás bármelyik szokásos szabálya érvényes lenne. − Erre semmi

szükség. Nem várom el tőled azt, hogy... Úgy értem, semmi szükség rá, hogy miattam

megjátszd magadat!

Türelmes mosollyal nézett rám.

− Nem játszom meg magamat.

Az ajkamba haraptam, miközben szórakozottan tologattam körbe a tálkában a maradék

müzlit.

− Megmondod Charlie-nak, hogy én vagyok a fiúd, vagy nem?

− kérdezte.

− Miért, az vagy? − Egész bensőm berzenkedett, amint elképzeltem Charlie-t és Edwardot

ugyanabban a helyiségben, ahol ráadásul a „fiúm” szó is elhangzik.

− Igen, ha eléggé tág értelemben használjuk a „fiúd” szót.

− Eddig azt hittem, igazából valami sokkal több vagy nekem!

− vallottam be szemlesütve.

− Hát abban nem vagyok biztos, hogy Charlie-t be kéne avatni a véres részletekbe. −

Átnyúlt az asztalon, és hűvös ujjával gyöngéden megemelte az államat. − De valami

magyarázatot csak kell adnunk neki, miért téblábolok állandóan a ház körül. Nem szeretném,

ha Swan rendőrfőnök kitiltatna a ház környékéről.

− De tényleg? − nyűgösködtem, mert hirtelen elfogott a nyugtalanság. − Tényleg itt leszel

a közelemben?

− Ameddig csak akarod, hogy itt legyek! − nyugtatott meg.

− Én azt akarom, hogy mindig itt legyél! − figyelmeztettem. -Örökkön-örökké!

Lassan megkerülte az asztalt, megállt kétlépésnyire tőlem, aztán hideg ujjbegyével

megérintette az arcomat. Az övé titokzatos volt.

− Ez elszomorít téged? − kérdeztem.

Nem válaszolt. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig a szemembe nézett.

− Befejezted a reggelit? − kérdezte végül. Felugrottam. − Aha.

− Öltözz fel! Itt lenn megvárlak.

Nehezen jutottam dűlőre, mit vegyek fel. Egyetlen női magazinban sem olvastam arra

vonatkozó tippeket, hogy mit viseljünk, amikor vámpír kedvesünk bemutatkozó látogatásra

invitál vámpír családjához. Jó érzés volt, hogy legalább magamban ki mertem mondani ezt a

szót, pedig szándékosan kerültem eddig.

Végül az egyeden szoknyám mellett döntöttem, hosszú, khaki színű, és elég lezser

ruhadarab. Hozzá fölvettem a sötétkék blúzomat, amelyet Edward egyszer megdicsért. Gyors

pillantást vetettem a tükörbe, a hajam lehetetlenül állt, úgyhogy inkább összefogtam és

lófarokba kötöttem.

− Oké! − szökdécseltem lefelé. − Azt hiszem, elég illedelmesen festek.

Egyenesen a lépcső alján várakozó Edwardba ütköztem. Elkapott, mielőtt orra buktam

volna, és néhány pillanatig gondosan eltolt magától, majd hirtelen a mellére vont.

− Már megint tévedsz! − duruzsolta a fülembe. − Kifejezetten illetlenül nézel ki.

Senkinek nem szabadna ilyen csábítóan festenie, ez egyszerűen nem tisztességes!

− Hogy csábítóan? Ha gondolod, fölvehetek valami mást. Fölsóhajtott, és megcsóválta a

fejét.

− Olyan bolond vagy! − Hideg ajkát óvatosan a homlokomra szorította, mire a szoba

forogni kezdett velem. Leheletének illata észveszejtő volt.

− Elmagyarázzam részletesen, milyen szempontból talállak csábítónak? − kérdezte. De ez

nyilvánvalóan csak szónoki kérdés volt. Az ujja lassan végigsimított a gerincemen, éreztem,

ahogy felgyorsul a lélegzete. Kezem erőtlenül támaszkodott a mellkasának, és már megint

szédültem. Lassan előrehajtotta a fejét, és másodszor is megérintette hűvös ajkával az

enyémet, nagyon óvatosan, résnyire nyitott szájjal.

És akkor összeroskadtam.

− Bella! − rémülten kapott utánam, és magához szorított.

− Elájultam... és... tőled − mondtam kábán.

Most mit csináljak veled? − nyögött fel kétségbeesetten. − Tegnap, amikor

megcsókoltalak, rám vetetted magad! Most meg elájulsz itt nekem!

Erőtlenül nevettem, és a karjára nehezedtem, mert a fejem még mindig szédült.

− Na, ennyit arról, hogy én mindent jól csinálok! − sóhajtotta.

− Épp ez a baj! − Még mindig szédelegtem. − Hogy nagyon is jól csinálod! Túlságosan is

jól...

− Rosszul vagy? − kérdezte; egyszer már látott hasonló állapotban.

− Nem, ez egyáltalán nem olyan ájulás. Nem tudom, mi történt velem! − Bűnbánóan

ingattam a fejem. − Azt hiszem, elfelejtettem levegőt venni.

− Nem vihetlek sehová ilyen állapotban!

−Jól vagyok! − bizonygattam. − A családod úgyis azt fogja gondolni, hogy nem vagyok

normális, úgyhogy nem mindegy? Egy pillanatig az arcomat fürkészte.

− Kedvelem ezt a színt, illik a bőrödhöz! − jelentette ki váratlanul. Elpirultam

örömömben, és lesütöttem a szemem.

− Figyelj, én iszonyúan próbálok nem gondolni arra, amire készülünk, szóval nem

mehetnénk már? − kérdeztem.

− Ha jól értettem, nem azon aggódsz, hogy egy vámpírokkal teli házba látogatsz, hanem

attól félsz, hogy azok a vámpírok nem fognak kedvelni téged?

− Így van! − vágtam rá, meglepődve, hogy milyen lazán képes kimondani azt a szót.

Megcsóválta a fejét.

− Egyszerűen hihetetlen vagy!

Csak amikor Edward már áthajszolta a furgonomat a város nagy részén, akkor jöttem rá,

hogy fogalmam sincs róla, merre lakik. Áthaladtunk a Calawah folyó hídján, az út északnak

kanyarodott, a mellettünk elsuhanó házak egyre nagyobb távolságban követték egymást, és

egyre nagyobbak lettek. És végül teljesen elmaradtak, és mi a ködös erdőben zötykölődtünk.

Éppen azon morfondíroztam, megkérdezzem-e, tulajdonképpen hová megyünk, vagy várjak

türelemmel, amikor Edward hirtelen befordult egy kövezetlen útra. Nem volt ott semmiféle

jelzőtábla, és az út szinte teljesen eltűnt a páfrányok között. Mindkét oldalát sűrűn benőtte az

erdő, alig néhány méternyi szakaszt lehetett látni az ősöreg fák közt kígyózó ösvényből.

Néhány mérfölddel később az erdő ritkulni kezdett, egy kisebb rétre értünk, vagy inkább

egy kert pázsitjára? Itt is ugyanolyan komor félhomály uralkodott, mint a sűrűben, mert hat

öreg cédrus árnyékolta be hatalmas, szétterülő lombkoronájával az egész tisztást. Az ágak

védelmező árnyéka elért a köztük emelkedő ház faláig. Az alsó szintet régimódi, tágas

veranda ölelte körül.

Nem tudom, mire számítottam, de határozottan nem erre. Az elegáns épületen nem látszott

meg az idő múlása, bár stílusából ítélve százéves is lehetett. Lágy fakófehérre festették, három

emelet magas volt, négyszögletes, az arányai tetszetősek. Az ablakok és az ajtók vagy még az

eredeti házból maradtak, vagy tökéletes másolatok voltak. Az én furgonomon kívül más

kocsit nem lehetett látni. Hallottam, hogy valahol a közelben, a fák rejtekében zúg a folyó.

− Hűha!

− Tetszik? − kérdezte Edward, és elmosolyodott.

− Hát... egészen csinos, a maga módján. Meghúzta a lófarkam, és felkuncogott.

− Felkészültél? − kérdezte, miközben kinyitotta az ajtót.

− Távolról sem... de azért menjünk! − Megpróbáltam nevetni, de a kacaj elakad a

torkomban. Idegesen lesimítottam a hajamat.

− Nagyon csinos vagy! − Könnyedén, magától értetődőn fogott kézen.

A fák mély árnyékában lépkedtünk a verandáig. Tudtam, hogy Edward érzi, mennyire

feszült vagyok: a hüvelykujja megnyugtatóan körözött kézfejemen.

Kitárta előttem az ajtót.

A ház belseje még meglepőbb volt, mint a külseje, még kevésbé hasonlított arra, amire

számítottam. Nagyon világos volt, és nagyon tágas. Itt régen alighanem több szoba lehetett, de

a falak nagy részét eltávolították, és most az egész földszint egyetlen, tágas helyiséget

alkotott. A hátsó, délre néző falat teljes egészében üvegre cserélték, mögötte, a cédrusok

árnyékán túl egészen a széles folyóig terjedt a pázsit. A szoba nyugati oldalát tömör, kanyargó

lépcső uralta. A falak, a magas, gerendás mennyezet, a padló és a vastag szőnyegek mind a

fehér különböző árnyalataiban ragyogtak.

És balra, közvetlenül az ajtó mellett, valami alacsony emelvényfélén, amelyen egy

impozáns hangversenyzongora állt, ott vártak ránk Edward szülei.

Dr. Cullennel már találkoztam, mégis újra megdöbbentett, menynyire fiatal és milyen

vérlázítóan tökéletes. A mellette álló nőről feltételeztem, hogy ő Esme, a család egyeden

tagja, akit még sose láttam. Ugyanolyan sápadt-gyönyörű volt, mint a többiek. Volt valami

szív alakú arcában és karamella színű, lágy, hullámos hajkoronájában, ami a némafilmkorszak

naiváira emlékeztetett. Alacsony volt és karcsú, de valahogy gömbölydedebb, kevésbé

szögletes, mint a többiek. Mindketten lezseren öltöztek, világos ruhájuk jól illett a

házbelsőhöz. Üdvözlésképpen rám mosolyogtak, de egyikük sem moccant, nem léptek

hozzánk közelebb. Gondolom, azért, mert nem akartak megijeszteni.

− Carlisle, Esme! − Edward hangja törte meg a rövid csöndet. − Ez itt Bella!

− Nagyon örülünk, hogy eljöttél hozzánk, Bella! − Carlisle kimérten, óvatosan közelebb

lépett hozzám. Felém nyújtotta a kezét, mintegy próbaképpen, én pedig odaléptem, és kezet

ráztam vele.

− Örülök, hogy újra láthatom, dr. Cullen!

− Kérlek, szólíts Carlisle-nek!

− Szívesen, Carlisle! − Rávigyorogtam, hirtelen támadt önbizalmam engem is meglepett.

Ereztem a mellettem álló Edward megkönnyebbülését.

Esme elmosolyodott, ő is felém lépett, és a kezem után nyúlt. Az övé pontosan olyan hideg

és kőkemény volt, mint amire számítottam.

− Örülök, hogy megismerhetlek! − mondta őszinte melegséggel.

− Köszönöm. Én is örülök − feleltem, és tényleg örültem. Mintha egy tündérmesébe

csöppentem volna, és most személyesen találkoznék Hófehérkével!

− Hol van Alice és Jasper? − kérdezte Edward, de senki nem felelt neki, mert azok ketten

éppen megjelentek a széles lépcsősor tetején.

− Hello, Edward! − Alice lelkendezve lerohant a lépcsőn, olyan gyorsan, hogy fekete haja

és fehér bőre egyetlen csíkká folyt össze, aztán hirtelen kecsesen lefékezett előttem. Carlisle

és Esme figyelmeztető pillantásokat vetettek rá, de nekem tetszett a dolog. Természetes volt −

Alice-tól legalábbis.

− Szia, Bella! − mondta Alice, és előreszökkent, hogy arcon csókoljon. Ha Carlisle és

Esme eddig óvatosan viselkedtek, most valósággal megrendültek. A szemükben is láttam a

döbbenetet, de én nagyon örültem, hogy Alice feltétel nélkül elfogad. Csak akkor riadtam

meg, amikor Edward is kővé dermedt mellettem.

− Tényleg nagyon jó szagod van, eddig még sose vettem észre! − jegyezte meg Alice.

Szörnyen zavarba jöttem.

Senki nem tudta, mit mondjon erre, ám ekkor megjelent Jasper − magas volt és

oroszlánszerű. Elöntött a nyugalom, mintha nem is egy csomó vámpírral lennék egy házban.

Edward Jasperre nézett, és felvonta a fél szemöldökét, nekem pedig eszembe jutott, milyen

különleges képességgel rendelkezik Jasper.

− Hello, Bella! − üdvözölt Jasper. Nem jött közelebb, és kezet se nyújtott. De az ő

közelében egyszerűen senki nem érezhette kényelmetlenül magát.

− Hello, Jasper! − Szégyenlősen rámosolyogtam, aztán a többiekre. − Örülök, hogy

megismerhettelek benneteket. Milyen gyönyörű ez a ház! − tettem hozzá jólnevelten.

− Köszönjük! − felelte Esme. − Annyira örülünk, hogy eljöttél! − mondta érzéssel, és

ebből megértettem, hogy nagyon bátornak tart.

Aztán feltűnt, hogy Rosalie-t és Emmettet nem látom sehol, és eszembe jutott, milyen

gyanúsan ártatlan képpel tagadta Edward, amikor fölvetettem, hogy a testvérei talán nem

kedvelnek engem.

Carlisle fura gesztusa zökkentett ki a gondolataimból: jelentőségteljesen, sürgetően nézett

Edwardra. A szemem sarkából láttam, hogy Edward bólint.

Udvariasan félrenéztem. A pillantásom újra az ajtónál lévő emelvényen álló, gyönyörű

hangszerre tévedt. Eszembe jutott az a gyerekkori ábrándom, hogy ha egyszer nyerek a lottón,

veszek egy zongorát anyámnak. Nem játszott igazán jól − csak magának zongorázgatott a

használtan vett pianínónkon −, de szerettem nézni, ahogy játszik. Ilyenkor boldognak tűnt,

teljesen megfeledkezett a külvilágról, titokzatos lénnyé változott, olyasvalakivé, aki nem fért

bele abba a „mamás” képbe, amit megszoktam és természetesnek vettem. Nekem is adott

néhány zongoraleckét, de mint a legtöbb gyerek, én is addig nyafogtam, amíg meg nem

engedte, hogy abbahagyjam.

Esme észrevette, hogy a zongorát nézem.

− Zongorázol? − kérdezte, és fejével a hangszer felé intett. Megráztam a fejem.

− Sajnos, nem. De olyan gyönyörű! A tiéd?

− Nem − nevetett. − Edward nem mondta neked, hogy ő milyen remekül játszik?

− Nem. − Haragosan sandítottam Edwardra, aki hirtelen roppant Ártatlan képet vágott. −

De kitalálhattam volna.

Esme kérdően vonta föl finom szemöldökét.

− Nincs olyan dolog, amit Edward ne csinálna remekül, nem igaz? − magyaráztam.

Jasper fölvihogott, de Esme rosszallóan nézett Edwardra.

− Remélem, nem vágtál föl nagyon Bella előtt. Nem illik hencegni! − leckéztette.

− Csak egy kicsit! − nevetett Edward felszabadultan. Esme arca ellágyult, és rövid

pillantást váltottak, amit nem értettem, bár Esme arca majdhogynem önelégülten fénylett.

− Inkább nagyon is szerény volt, ami azt illeti! − helyesbítettem.

− No, játssz valamit Bellának! − biztatta Esme.

− Most mondtad, hogy nem illik felvágni! − tiltakozott Edward.

− Kivétel erősíti a szabályt! − vágott vissza Esme.

− Szeretném hallani, ahogy játszol! − kontráztam.

− Akkor ezt megbeszéltük! − Esme a zongora felé tuszkolta Edwardot. Edward magával

húzott, és leültetett maga mellé a padra.

Aztán az ujjai szélsebesen megiramodtak az elefántcsont billentyűkön, és a szobát olyan

bonyolult, olyan szárnyaló zene hangjai töltötték meg, hogy el sem lehetett hinni: mindössze

egyeden ember játszik. Leesett az állam, tátott szájjal bámultam, a többiek pedig halkan

felkuncogtak mögöttem.

Edward futó pillantást vetett rám, a zene még mindig, pillanatnyi szünet nélkül áradt az

ujjai alól, és rám kacsintott.

− Hogy tetszik?

− Ezt te írtad? − szisszentem föl, mert végre rájöttem, mit is hallok. Edward bólintott.

− Ez Esme kedvence.

Lehunytam a szememet, és a fejemet ráztam.

− Mi a baj?

− Olyan elmondhatatlanul jelentéktelennek érzem magam...

A zene lelassult, valahogy lágyabb lett, és nagy meglepetésemre ráébredtem, hogy a

gazdagon ömlő akkordokat átszövi Edward altatódalának dallama.

− Ezt te ihletted − mondta kedvesen. A dallamból most szívszaggató édesség áradt.

Nem bírtam megszólalni.

− Tetszel nekik, tudod − folytatta Edward könnyed, csevegő hangon. − Különösen

Esmének.

Hátranéztem, de a hatalmas szoba már üres volt.

− Hová lettek?

− Ravaszul kimódolták, hogyan hagyhatnának bennünket kettesben egy kicsit.

Felsóhajtottam.

− Igen, nekik tetszem. De Rosalie és Emmett... − Elharaptam a mondatot, mert nem

tudtam, hogyan fejezzem ki a kétségeimet.

Edward összevonta a szemöldökét.

− Ne aggódj Rosalie miatt! Előbb-utóbb ő is belenyugszik majd. Kétkedve húztam el a

számat.

− És Emmett?

− Hát, ő rólam tényleg azt gondolja, hogy megőrültem, de veled nincsen semmi baja.

Rosalie-t is megpróbálta meggyőzni.

− Rosalie-nak voltaképpen mi baja velem? − Nem voltam biztos benne, hogy szeretném

hallani a választ.

Edward mélyet sóhajtott.

− Rosalie szenved leginkább attól, hogy... hogy mik vagyunk. Nehezen viseli, hogy egy

kívülálló tudja rólunk az igazságot. És egy kicsit féltékeny.

− Rosalie féltékeny rám? − kérdeztem hitetlenkedve. Megpróbáltam elképzelni egy olyan

univerzumot, amelyben egy ilyen lélegzetelállító szépségnek, mint Rosalie, oka lehet irigyelni

olyasvalakit, mint én.

− Te ember vagy! − Edward vállat vont. − Rosalie is az szeretne lenni.

− Ó... − motyogtam, még mindig lenyűgözve. − De azért Jasper is...

− Az igazából az én hibám − mondta Edward. − Mondtam már neked, hogy ő csatlakozott

hozzánk a legkésőbb, és még új neki a mi életformánk. Én figyelmeztettem, hogy inkább ne

tartsa magát távol tőled.

Belegondoltam az okba, és megborzongtam.

− Esme és Carlisle...? − folytattam gyorsan, nehogy Edward észrevegye.

− Boldogok, hogy engem boldognak látnak. Ami azt illeti, Esme azt se bánná, ha három

szemed és úszóhártyás lábad lenne. Mióta ismerjük egymást, egyfolytában miattam aggódik,

attól félt, hogy valami lényeges dolog hiányzik belőlem, hogy túl fiatal voltam még, amikor

Carlisle átváltoztatott... Most magánkívül van örömében. Valahányszor megérintelek, majd

szétveti az elégedettség.

− Alice is roppant... lelkesnek látszik.

− Alice a maga egyéni módján látja a dolgokat − mondta Edward kurtán.

− Te pedig nem akarod elmondani, hogy ez mit is jelent, igaz? Egy pillanatig szavak

nélkül kommunikáltunk. Edward rájött,

hogy tudom, valamit elhallgat előlem. Én pedig rájöttem, hogy nem fog elárulni semmit.

Most legalábbis nem.

− Szóval mit mondott neked Carlisle az előbb? Edward fintorgott.

− Ezt is észrevetted, mi? Vállat vontam.

− Hát persze!

Elgondolkodva nézett rám pár pillanatig, mielőtt válaszolt.

− Közölni akart velem egy bizonyos hírt, és nem tudta, hogy veled is meg akarom-e

osztani.

− És meg akarod?

− Kénytelen leszek, mert az elkövetkező néhány napban vagy hétben talán kissé

erőszakosan fogok gyámkodni fölötted, és nem szeretném, ha azt hinnéd, született zsarnok

vagyok.

− Mi a baj?

− Nincs semmi baj igazából. Mindössze Alice látott valamit: azt, hogy rövidesen

látogatóink érkeznek. Tudják, hogy itt vagyunk, és kíváncsiak ránk.

− Látogatók?

− Igen... és hát, ők nem egészen olyanok, mint mi, ami a vadászati szokásaikat illeti.

Valószínűleg nem is jönnek be a városba, de arra mérget vehetsz, hogy amíg tovább nem

álltak, téged egy pillanatra sem veszítelek szem elől.

Összeborzongtam.

− Végre, egy épeszű reakció! − morogta. − Már kezdtem azt hinni, hogy az önfenntartási

ösztönnek még a szikrája is hiányzik belőled!

Ezt a megjegyzést válasz nélkül hagytam. Tekintetem bekalandozta a tágas helyiséget.

Edward követte a pillantásomat.

− Nem ezt vártad, igaz? − kérdezte önelégülten.

− Hát nem − ismertem be.

− Sehol egy koporsó, sehol egy halom koponya a sarokban: azt hiszem, még pókhálónk

sincs... mekkora csalódás lehet ez neked! − vigyorgott.

Elengedtem az ugratást a fülem mellett.

− Olyan világos... olyan nyitott! Most már komolyan felelte:

− Ez az egyetlen hely, ahol soha nem kell rejtőzködnünk!

A dal, amelyet még mindig játszott, az én dalom, a végéhez közeledett, az utolsó akkordok

melankolikusabb hangnemre váltottak át. Az utolsó hang még ott rezgett szívszaggatóan a

levegőben.

− Köszönöm! − mormoltam. Ereztem, hogy könnyek szöknek a szemembe. Zavartan

töröltem le.

Edward megérintette a szemem sarkát, és elcsípett egy könnycseppet. Felemelte az ujját, és

tűnődve vizsgálgatta azt a csöppnyi nedvességet. Aztán képzelet-gyorsán a szájához emelte az

ujját, és megnyalta.

Kérdően néztem rá, ő egy hosszú pillanatig visszanézett rám, aztán elmosolyodott.

− Akarod látni a ház többi részét is?

− De ugye, ott sincsenek koporsók? − kérdeztem a miheztartás végett, mert azért a

hangomba erőltetett gúny nem tudta teljesen leplezni enyhe, ámde azért valódi aggodalmamat.

Edward felnevetett, megfogta a kezemet, hátat fordított a zongorának, és elindult velem.

− Nem, ott sem lesznek koporsók! − ígérte.

Fölmentünk a masszív lépcsőn, a kezemet végighúztam a selyemsima korláton. Tágas

folyosóra értünk, amelynek falát világos faberakás borította, ugyanolyan mézszínű, mint

odalenn a padló.

− Rosalie és Emmett szobája... Carlisle irodája... Alice szobája... − mutatott sorra az

ajtókra, ahogy elhaladtunk előttük.

Még folytatta volna, de nekem hirtelen földbe gyökerezett a lábam, és hitetlenkedve

bámultam arra a valamire, ami ott függött a fejem fölött a falon. Döbbent arcom láttán

Edward felkacagott.

− Nevess nyugodtan! − mondta. − Tényleg elég ironikus... éppen nálunk.

Nem nevettem. Önkéntelenül fölemeltem a kezemet, mintha meg akarnám érinteni a jókora

keresztet, amelynek sötét, patinás fája annyira elütött a fal világosabb tónusától. De mégsem

nyúltam hozzá, bár kíváncsi voltam, csakugyan olyan selymes-e a tapintása az öreg fának,

mint amilyennek látszik.

− Ez nagyon régi lehet − kockáztattam meg. Edward vállat vont.

− Úgy nagyjából az 1630-as évekből való. Elfordítottam a tekintetemet a keresztről.

− Miért tartjátok itt? − kíváncsiskodtam.

− Nosztalgiából. Valaha Carlisle apjáé volt.

− Régiségeket gyűjtött?

− Nem. Ő maga faragta. Ott függött a falon a szószék fölött, ahonnan prédikált.

Majd hanyatt estem a csodálkozástól, és újra az egyszerű réges-régi keresztbe kapaszkodott

a szemem. Fejben gyorsan elvégeztem a számítást: a kereszt több mint háromszázhetven éves.

A csönd még egyre tartott, miközben az agyam barátkozni próbált ennek a képtelenül hosszú

időnek a gondolatával.

− Jól vagy?

− Mennyi idős Carlisle? − kérdeztem csöndesen. A kérdését elengedtem a fülem mellett, és

még mindig a keresztet bámultam.

− Pár napja ünnepelte a háromszázhatvankettedik születésnapját − felelte Edward.

Kérdések ezreit olvashatta ki tekintetemből, mert mesélni kezdett, de közben leste minden

rezdülésem.

− Carlisle úgy tudja, Londonban született, valamikor 1640 táján. Akkoriban még nem

jegyezték fel olyan gondosan a születések dátumát, legalábbis a közemberekét biztosan nem.

Mindenesetre még Cromwell uralma előtt történt.

Ügyeltem rá, hogy a szemem se rebbenjen. Egyszerűbb, ha meg se próbálom elhinni, amit

mond.

− Egy anglikán lelkész egyeden fia volt. Az édesanyja belehalt a szülésbe. Apja fanatikus

ember volt. Amikor a protestánsok kerültek hatalomra, megszállottan üldözte a katolikusokat

és a többi vallás híveit. Ráadásul nagyon erősen hitt a gonosz létezésében is. Az ő vezetésével

vadásztak boszorkányokra, vérfarkasokra... és vámpírokra. − Amikor ez a szó elhangzott,

megkövültem. Edward biztosan észrevette, de azért megállás nélkül folytatta tovább. −

Megégettek egy csomó ártatlan embert... persze, azokat, akikre igazából vadásztak, nem

volt olyan könnyű elkapni. Amikor a lelkész megöregedett, szófogadó fiacskájára bízta a

vadászatokat. Carlisle eleinte csalódást okozott: nem vádolt meg embereket lépten-nyomon,

nem látott démonokat ott, ahol nem voltak. De kitartó volt, és okosabb, mint az apja. Egy

csapat valódi vámpírra bukkant, akik ott rejtőzködtek a város csatornarendszerében, és csak

éjszaka jöttek elő vadászni. Azokban az időkben, amikor a szörnyetegek még valóban

léteztek, nemcsak a mesékben, sok vámpír élt így.

Edward kurtán, komoran fölnevetett.

− Az emberek persze vasvillát és fáklyát ragadtak, és lesben álltak ott, ahol Carlisle

korábban már látta előbújni őket a csatornából. Végül egyikük előbukkant.

Edward hangja elhalkult, feszülten kellett figyelnem, ha minden szót meg akartam érteni.

− Nyilván rettentően öreg volt már, és elgyöngítette az éhség. Carlisle hallotta, amint

latinul kiáltott valamit a többieknek, amikor megérezte az összecsődült emberek szagát. Az

öreg rohanni kezdett, a tömeg pedig utánavetette magát. Carlisle futott az élen, huszonhárom

éves volt, és rettentő gyors. Az öreg lény így is könnyedén maga mögött hagyhatta volna őket,

de Carlisle szerint már nagyon éhes lehetett, ezért megfordult és támadott. Először Carlisle-ra

vetette rá magát, de az üldözők rövidesen beérték, így hát szembefordult velük, és védekezni

próbált. Két embert megölt, egy harmadikat magával hurcolt, Carlisle pedig ott maradt több

sebből vérezve az utcán.

Elhallgatott. Ereztem, hogy valamit kihagyott, valamit el akar hallgatni előlem.

− Carlisle tudta, mit tenne az apja. A holttesteket elégeti, és elpusztít minden mást is, amit

megfertőzött a szörnyeteg érintése. Carlisle ösztönösen cselekedett, mentette a tulajdon életét.

Miközben a tömeg a szörnyeteg és áldozata nyomába eredt, ő kikúszott a sikátorból.

Elrejtőzött egy pincében, beásta magát a rothadó krumpli közé, és ott maradt három napig.

Kész csoda, hogy csöndben bírt maradni, és senki sem fedezte fel a rejtekhelyét. Aztán

egyszer csak vége lett, és Carlisle rádöbbent, mi lett belőle...

Nem tudom, az arcom miről árulkodhatott, de Edward hirtelen elhallgatott.

− Hogy érzed magad? − kérdezte.

− Kösz, jól! − biztosítottam róla. Aztán, bár tanácstalanul rágtam a szám szélét, kiolvasta

a szememből, hogy furdal a kíváncsiság.

Elmosolyodott.

− Úgy látom, lenne néhány kérdésed.

− Néhány.

Fülig szaladt a szája, elővillant ragyogó fogsora. Megragadta a kezemet, és magával

vonszolt a folyosón.

− Hát akkor gyere! − biztatott. − Mutatok neked valamit!